Dsida Jenő: Pünkösdi várakozás

Kész a világ,
Feszült, ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten lelke.
Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering utjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
...Most váratlanul vágyón megvonaglik
és felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, szint adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...
És ismételik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
s a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!

GERZSENYI SÁNDOR: ÁLDOTT, AKI JŐ

 

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Zelk Zoltán : Mese a legokosabb nyúlról

Egyszer volt, hol nem volt,
túl a hegyen, túl a réten,
egy kis erdő közepében,
az erdőben egy tisztáson,
fűszálakból vetett ágyon,
ott, ahol sosem járt ember,
s egy farkas a polgármester,
ahol ezer róka túr,
ott lakott egy kicsi nyúl.

A kis nyúlnak háza nem volt,
szeme kettő, orra egy volt,
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
Szarvas és jóbarátja,
minden madár jó pajtása,
így éldegélt békességben,
a kis erdő közepében.

Így éldegélt, amíg egyszer
meg nem halt a polgármester,
a bölcs farkas, s eltemették,
megsiratták, mert szerették.

Az állatok összegyűltek,
egy tisztásra települtek,
éjjel-nappal tanakodtak,
polgármester választottak.

Róka mondta: Róka legyen!
Szarvas mondta: Szarvas legyen!
Őz kiáltott: Őzön a sor!

Teli faág, teli bokor,
madár ült minden ághegyen,
s kiáltozták: Madár legyen!

Addig-addig tanakodtak,
a végén majd hajba kaptak,
míg egy nyúl szólt: Most az egyszer
nyúl legyen a polgármester!
Erre elkezdtek kacagni.
Nem tud az mást, csak szaladni,
az árnyék is megkergeti,
úgy megijed, hideg leli,
ha ág zörren, rögtön szalad,
vagy meglapul a fű alatt.

Most legyen okos az ember,
ki lesz itt a polgármester?
Szól a bagoly az ághegyen:
Az a fontos, hogy okos legyen!
Akár bátor, akár gyáva,
ész legyen a kobakjában.

Mind így szóltak: Okos beszéd!
Próbáljuk ki, ki-ki eszét...
Igen ám, de hogy próbáljuk?
Máris szólt a bagoly rájuk:
Aki becsapja a rókát,
az kiállotta a próbát!

Rajta szarvas! Rajta, őzek!
Lássuk, ki lesz a legbölcsebb!
Ki tud győzni az észtornán?
Ki tud kifogni a rókán?

Előbb az őz került sorra.
Ide figyelj, ravasz róka!
Felhők közt lakik az égen,
sohasem járt erdőn, réten,
mégis ő növeszt fűszálat,
zöldbe borít bokrot, ágat...

Nevet csak ezen a róka.
Ez aztán a nehéz próba!
Jobban tudom, mint te magad,
mi volna más, ha nem a nap!

Most a szarvas került sorra.
Én aztán megfoglak, róka!
Nincsen lába, mégis szalad,
de mégis egy helyben marad...

Megint csak így szólt a róka:
Ez aztán a nehéz próba!
Jobban tudom, mint te magad,
mi volna más: folyó, patak!

Most a kis nyúl került sorra.
Erre felelj, ha tudsz, róka:
ha megfelelsz, most az egyszer
te leszel a polgármester!
Nincsen szárnya, mégis repül,
fákon, bokrokon hegedül,
ha nem repül, nincsen sehol,
de mégiscsak van valahol,
nincsen szárnya, nincsen lába,
mégis a világot járja...

Töri is fejét a róka,
ennek a fele se móka,
hiába, no, nincs felelet,
mondd meg, nyuszi, hogy mi lehet!

Szól a nyuszi: Figyelj, róka!
Hogy mi lehet? Mi más volna?
Ismeri a nyár s a tél,
mi lehetne más: a szél!

Kis nyúl főzte le a rókát,
ő állotta ki a próbát,
az erdőben akkor egyszer,
nyuszi lett a polgármester.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.

JANUÁRI ÉVFORDULÓK:

200 éve született Petőfi Sándor

200 éves a HIMNUSZ

200 éve született Madách Imre

123 éve született Fekete István 

Sztregovai és kiskelecsényi Madách Imre (Alsósztregova, 1823. január 20.[1][2] – Alsósztregova, 1864. október 5.) magyar költő, író, ügyvéd, politikus, a Kisfaludy Társaság rendes és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A magyar irodalom és drámaköltészet kiemelkedő alakja.

1860-as évek elején nagy meglepetés érte a magyar irodalmat. Megjelent Madách Imre drámai költeménye: Az ember tragédiája. A remekmű egy csapásra a nemzeti irodalom klasszikusai közé emelte szerzőjét. A nógrádmegyei földbirtokosról 1861-ig csak nagyon kevesen tudták, hogy kora ifjúságától kezdve lankadatlan becsvággyal írta költeményeit és színműveit; 1862-ben mára Kisfaludy-Társaság tagja volt, 1863-ban a Magyar Tudományos Akadémia is megtisztelte tagságával.

Fekete István (Gölle, 1900. január 25.[1] – Budapest, 1970. június 23.) József Attila-díjas magyar író, számos regény, ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” egyik legismertebb művelője. Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki műveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei.

A Himnusz idegen nyelveken

http://erkel.oszk.hu/tan/koelcsey-ferenc-himnusza-idegen-nyelveken

Reményik Sándor – Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott
Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.
Jó barátom vagy testvérem?

Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.

Kölcsey Ferenc: Intés

Zeng hazát és zeng szerelmet,

Magyar hű nép, a lant;

Ó ne bánd, ha lágy hangjától

Szíved meg-megdobbant!

s ne bánd, ha lágy hangjától

zívedre bánat gyűl;

Mélyen az tekint magába,

Ki bús érzésben űl.

Jer, borulj el csendes órán,

Múltról jövőig hass;

Vágyva pillants föl, magasra:

Mint naphoz küzdő sas.

ágyva pillants föl, magasra,

Im itt, ami fenntart:

Könny a szemben, láng a mellben,

S a kézben ősi kard!

Cseke, 1832. szeptember 29.

AZ ESZTENDŐ FORDULÓJÁN

Az esztendő fordulóján
Összegyűltünk mind ez órán,
Oltárodnál leborulunk háladásra,
Mindentudó színed előtt számadásra.

A múló év minden napja
Kegyelmedet megmutatja.
Testi-lelki bajainkban gyógyítottál,
Haláltestvér karjaitól megtartottál.

A mezőket te ruházod,
Ég madarát te táplálod,
Nem engedtél elpusztulni árván minket,
És megadtad mindennapi kenyerünket.

Könnyeinket szárítgattad,
Homlokunkat simogattad,
Ha tévedtünk, a jó útra rátereltél,
Ha elestünk, irgalmasan fölemeltél.

Hálásan hát megfogadjuk,
Törvényedet el nem hagyjuk,
Új esztendő minden napján légy mellettünk,
Hogy a bűnnek szeplője se érje lelkünk.

S ha majd eljön a végóra,
Ajkunk nyílik búcsúszóra,
Hozzád vigye lelkünket az őrzőangyal,
Hol nincsen nap, nincsen éj, csak örök hajnal.

Pannón ősz

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet... 


Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! 


Ki most fejedet kebelemre tevéd le, 


Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? 


Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre 


Könnyezve borítasz-e szemfödelet? 


S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, 


Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, 


Fejfámra sötét lobogóul akaszd, 


Én feljövök érte a síri világból 


Az éj közepén, s oda leviszem azt, 


Letörölni véle könnyűimet érted, 


Ki könnyedén elfeledéd hívedet, 


S e szív sebeit bekötözni, ki téged 


Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Pilinszky János: Bach, – János-passió

 Ahogy múlik az idő, úgy nő Bach muzsikájának súlya és jelentősége. És egészen bizonyos, hogy senkinek idáig nem mondott annyit, mint a XX. század emberének. Ez a barokk muzsikus napjaink legmodernebb szerzője lett. Örök és hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk. 
Nem vagyok zene-esztéta, amit leírok, a tegnap hallott János-passió hatása alatt írom, szabadon, ahogy zenében tájékozatlan elmémben megfogan. Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi romantika, semmi nosztalgia, semmi árnyék, feleselő dialektika. Semmi keresés: csupa találat! Semmi feleselés: csupán a centrum sodrása, a központ ereje, lüktetése. Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a “legizgalmasabb”. Klasszikus zene, s aki vonzásába kerül, annak a számára Bach az egyetlen klasszikus, mindenki más romantikus keresőnek hat az ő közelében. Örökös megérkezés ez a muzsika, s ezért nincs benne semmi szorongás, ezért merészel örökké útra kelni. Ahogy Szent Ágoston gondolta az öröklétet: örök útban-lét Istenben. Bach zenéje is: amit elhagy, azt se veszítheti el. A “centrum-zenéje” örökös birtoklás és dicsőséges szegénység egyszerre.
Másik csodája: a fenséges és az intim állandó jelenléte. Váltakozásuk se változatosságot jelent, hanem azonosulást. Ahogy az egyhelyben haladó mű is a legszédületesebb íveket írja le, s a legszertelenebb variációk is ugyanarról szólnak.
A Passió története, drámája soha még ilyen erővel nem jelent meg bennem, mint a János-passió tegnapi előadásán. A zene nyelvén Bach mintha teológiai problémákra válaszolna, a spekulatív elme kérdéseire. Az örökkévaló Istenben miként zajlik le a történelem? A Szentháromság időtlen boldogságában a Fiú-isten drámája, időbe vetett története? Zajlik a passió, drámaian, ahogy senki más tolmácsolásában, s az egész mű egyhelyben lüktet, mintha Isten szívverését hallanánk.
Romantikusan kereső szívünkre induláskor jótékony borogatás a zene, aztán van egy pillanat, mikor elunjuk, kételkedni kezdünk jogosultságában. De Bach nem tágít: e pillanatnyi holtpont után jön el az ő ellenállhatatlan dicsősége. De az a dicsőség már nem is az övé. Mire a passió záró kórusa fölzeng: magát a Fiú által megdicsőített Atyát idézi, vitális istenérv e zene. A végén vagyunk a legbefogadóbbak, a harmadik órában a legfrissebbek. Pedig lényegében az egész mű végig ugyanarról szól, ugyanarról egyre forróbban, egyre időtlenebbül, egyre időtlenebb frissességgel, hogy amit első ütemeiben már közölt velünk, az az utolsókban váljék vadonatújjá. Most akár abba is hagyhatja: örökké folytatódik bennünk dallama. Megérkeztünk az öröklét zsengéire.
Aztán – kifele menet – zárórészekről beszélünk és kompozícióról. De aki csak ezt mondja, az is tudja, hogy itt másról van szó. Tudja és nem fogja elfelejteni többé.

Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen, Uram!
hála legyen!

Jön a Megváltó,
meleggel, fénnyel
tölti be házunk!
Csak jól vigyázzunk,
hogy észrevétlen
el ne haladjon,
s itt ne maradjunk
mi a sötétben!

Szép karácsonyfa
nem elég nékem.
Nem elég semmi.
Jön a Megváltó:
Őt magát vágyom
szívembe venni.
Olyan lesz akkor,
mintha minden nap
karácsony lenne!

Puha jászolként
vár a szívem rád:
Végy, Uram Jézus
lakozást benne!

Túrmezei Erzsébet

Barack

Barack a lomb közt, derekán a nyárnak.
Betelt ígéret, valósult remény.
Nincs benne semmi már, ami önös volt,
Ami fanyar volt és fás és kemény.
Mindene méz már, csorduló zamat,
Dús testében lélekké lényegült
A rost, a hús, még a csontos mag is.
Ül csendesen, békén: beteljesült.
A pillanatot várja vágytalan.
Mikor lehull, magától, boldogan,
S az anyaföld ünnepi asztalán
Testét átadja ételül.

Ne búsulj, kishitű:
Pár esztendőd még adatik talán.

NAPHIMNUSZ

Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
És minden áldás.
Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
A Te képed, Fölséges.

Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
És minden csillagaiért az égnek.
Őket az égen alkotta kezed
Fényesnek, drága szépnek.

Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért.
Kik által élteted minden Te alkotásod.

Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennémű gyümölcsöt terem,
Füveket és színes virágokat.

Áldott légy, Uram, minden emberért,
Ki szerelmedért másnak megbocsát,
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, kik magukat megadták
Te szent akaratodnak.
A másik halál nem fog fájni azoknak.

Dicsérjétek az Urat és áldjátok
És mondjatok hálát neki.
És nagy alázatosan szolgáljátok!

(Sík Sándor fordítása)

Pósa Lajos: Csali mese

Mese, mese, pillangó,


Hímes szárnyon csapongó,


Ide száll, oda száll...


Csitt! különben meg nem áll!


Most jutott az eszembe:


Ide szállt a fejembe!


Tiszán túl, Dunán túl


Alma hull a fárúl;


Arany alma, zengő,


Úgy szól, mint a csengő.


Szedegetik fiúk, lányok,


Tele már a tarisznyájok.


Én is szedtem a Liszkával,


Egy egész nagy tarisznyával.


De hogy otthon mutogattam


S az asztalra rakosgattam:


Gurúlt a sok alma,


Ki jobbra, ki balra!


Kergettem is, de hiába,


Nem érhettem a nyomába.


Csak úgy csengett, mint a csengő,


Várta már az aranyerdő.


Visszagurúlt mind a fára...


Elég ez a mese mára!

Füst Milán
A MAGYAROKHOZ

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melybõl származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idõk futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték,
Áradás szennyével borították be kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid , — majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, — oly termés volt ez a térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…

De légy türelmes, — szólok hozzád, — vedd a Libanon
Õs cédrusát, e háromezeréves szûzet, — rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre.
Tekintsd õt, — türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben
Kibonthatja gyümölcsét a nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élõt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!
Én prófétáktól származom.

“Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.

Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Kolozsvár, 1931. február 22.