Az úrnapi körmenet

Részletek a Székelyhon.ro és a Zalai Hírlap írásaiból

Az ünnep története nagycsütörtökre vezethető vissza, amikor sor került az első szentmiseáldozatra. Ekkor az Úr Jézus halála előtt, az utolsó vacsorát ünnepelte, az Egyiptomból való kiszabadulásra emlékeztek. Isten negyven éven keresztül a pusztában gondoskodott a népéről, óvta és vezette őket. A pusztai vándorlás alatt Isten eledelül adta a mannát, amiből kenyeret készítettek. Ez a manna már előképe volt az Úr Jézus szent testének. Az ünnep történetéhez hozzátartozik az is, hogy az 1250-es években Belgiumban Boldog Julianna szerzetesnőnek volt egy látomása: a teliholdban egy kis sötétséget látott, megértette, hogy a telihold az egyházi évet jelenti, és ebből hiányzik valami, egy ünnep, ami az Oltáriszentség ünnepe volt. Isten kérte, hogy látomását továbbítsa az egyházi vezetőknek. Áldozócsütörtökön, mivel nem lehetett kellő ünnepléssel kiemelni ezt a nagy titkot, külön ünnepet igényel. Ezért az egyház úgy döntött, hogy egy másik napot nevez meg ennek megünnepelésére. Az ünnepet 1264-ben IV. Orbán pápa terjesztette ki az egész latin egyházra “a hit és a kultusz válaszaként” azokra az eretnek tanításokra, amelyek kétségbe vonták Jézusnak az eucharisztiában (áldozás) való jelenlétét. A végső rendeletet 1312-ben hozta meg V. Kelemen pápa.
Az egyház Krisztus testének és vérének főünnepét, vagyis Úrnapját a Szentháromság ünnepét
követő vasárnapon tartja.
A szentmise után a keresztény közösség az oltáriszentséget kiviszi a templomból, hogy “a hitnek és a legszentebb eucharisztia iránti tiszteletnek nyilvános tanúságát adja” – írták.
A hívek a körmenetben “Isten népeként” megvallják hitüket Uruknak, a templom körüli szabadtéri oltároknál az oltáriszentséget kiteszik, és az eucharisztiához kapcsolódó evangéliumi szakaszokról elmélkednek. A virágszirmok hintésével, az oltárok díszítésével, a dicsőítő imákkal és énekekkel, valamint a körmenettel arra a titokra hívja fel a hívek és a járókelők figyelmét az egyház, hogy “Jézus Krisztus testét és vérét adta értünk a keresztfán, és az általa alapított eucharisztia szentsége áldozatának emlékezetét mindörökké megőrzi”.

„A körmenet négy éneke igazság szerint az ünnep négy liturgikus himnusza lenne. A négy állomáson manapság az oltáriszentségről szóló négy evangéliumi szakaszt hallunk. A legújabb időkig azonban a négy stációban a négy evangélium kezdetét olvasták fel, s ennek is megvolt a maga nagyon mély, misztikus mondanivalója. Míg a mai evangélium-szövegek tanítást akarnak adni az oltáriszentségről, a régi evangéliumok mást hangsúlyoztak. A kezdet (ahogy ezt Pius Parsch szépen kifejtette), az egész helyett áll. S mint tudjuk, a katolikus felfogás az evangéliumban nemcsak tanítást lát, hanem Krisztus megjelenését. Neki szól a misében is a felállás, a tömjén, a gyertya. A négy szakaszban megjelenik a négy evangélium, helyesebben: az egyetlen evangélium négyes arca. Maga Krisztus jelenik meg városunk északi, keleti, déli, nyugati végében, hogy megáldja azokat, s vele megáldja egész városunkat. Megjelenik az evangélium által is, megjelenik szentségi valóságában is.
Ez a kettős jelenlét valósul meg minden szentmisében. De most kilép a templomból, hogy érzékelhetővé tegye: mindennapunkban is velünk akar lenni, s meg akar áldani minden ügyünkben. Mi pedig hálával és imádattal fogadjuk az ő áldását.” Dobszay László

XVI. Benedek vezeti az úrnapi körmenetet Rómában

Úrnapján, június 7-én, csütörtökön a Szentatya ünnepi szentmisét mutat be a lateráni Szent János-bazilikában, majd körmenetet vezet Róma belvárosának utcáin.
részlet
„Úrnapja megünneplését 1264-ben rendelte el IV. Orbán pápa. A pünkösd nyolcadát követő csütörtökön ülték meg; VI. Pál helyeztette a következő vasárnapra. II. János Pál vezette be a ma is élő hagyományt, mely szerint a pápa Róma székesegyháza, a lateráni bazilika előtt mutatja be az ünnepi szentmisét; az onnan induló körmenet végighalad a Via Merulánán Szűz Mária főtemplomáig, a Santa Maria Maggiore-bazilikáig; szentségi áldással ér véget. A monstanciát, baldachin alatt, egy kis emelvényen viszik körbe.
A körmenet elején cserkészek haladnak, őket követik a különböző eucharisztikus közösségek, az oltáregyletek tagjai, majd az elsőáldozók, a ministránsok, szerzetesek, papok, plébánosok, pápai káplánok és prelátusok, végül a püspökök, érsekek és a bíborosok haladnak az Oltáriszentség előtt. Az Eucharisztia mögött a szeminaristák, a római plébániák hívei, valamint az egyházi egyesületek és mozgalmak tagjai.” Magyar Kurír




Krisztus Szent Teste és Vére Ünnepe (Úrnapja)

 

Anyaszentegyházunk a mai nap az Oltáriszentségnek rendez ünnepet. Szentmisére hív bennünket, hogy rámutathasson a kenyér és bor színe alatt közöttünk lakó Úr Jézusra. A húsvéti idő lejártával külön ünnepet rendel el az Oltáriszentségnek, hogy jobban kiemelje és felhívja figyelmünket erre a nagy lelki ajándékra. Ugyanakkor arra buzdít, hogy használjuk ki az Úr Jézussal való személyes találkozás lehetőségét, és merítsünk ebből a számunkra felkínált erőforrásból.

Az ünnep imádságos áhítatában hálával gondolunk az Utolsó vacsorán történtekre, amikor az Úr Jézus az apostolokra bízta önmagát, a kenyér és bor színe alatt.

Hány évszázados előkészület előzte meg ezt az első áldozást. Az egész Ó-szövetség valójában egy nagy előkészület. Az Oltáriszentség Ó-szövetségi előképe, amikor a vándorló nép mannát evett a pusztában. „Mannával táplált…., hogy megtudd: nem csak kenyérrel él az ember.”

Ez az előkép segít hittel elfogadni, amit szent Pál apostol mond a korintusikahoz irt levelében: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk Krisztus vérében való részesedés. És a kenyér, amelyet megtörünk, Krisztus testében való részesedés.”

Erről beszélt Jézus a kafarnaumi zsinagógában: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik örökké él. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”

A hallgatóság meg is értette azt, amit Jézus mondott, hisz vita támadt közöttük, hogy miként adhatja saját testét eledelül. Az Úr Jézus pedig megerősítette, hogy valóban erről beszél, hogy ő lelkünk táplálékává lesz: ”Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital.”

Találhatott volna sokféle más formát, rendkívüliebbeket, amelyek kétség nélkül bizonyítanák isteni hatalmát. Isten mégis nagyon emberi utat választott. A mindennapi táplálékban a kenyérben, és a borban maradt közöttünk. Az Egyház ma különösképpen is ráirányítja a figyelmünket arra a tényre, hogy az Úr Jézus lelkünk táplálására maradt közöttünk az Oltáriszentségben. Nagy szűkségünk is van erre. Hisz az élet sok mindenben próbára tesz. És senki sem lehet kivétel. Mindenkinek feladata a vallásos életvitel.

Az Oltáriszentségben közöttünk lakó Jézus eligazító, lelki iránytű akar lenni a fiatalok számára.

A kereső fiatal szeretne eligazodni az élet kuszaságában, amelynek annyi-meg annyi buktatója van. Az Úr Jézusban pedig megértő barátra lelhetünk, akitől mindig lehet tanácsát kérni, mert őt sosem zavarjuk. A felnőtt sokszor reménytelennek találja a kenyérért való harcot, mert a verejtékes munka nem hozza meg a várt gyümölcsöket. A lankadtság idején erőforrás és biztatás az úr Jézus közelsége.

Az idős nyugalomra vágyik, de előfordul, hogy még az előrehaladott kora ellenére is gondokkal küzd. Az úr Jézusnál nincs megértőbb, erős támaszunk Ő.

Az élet minden helyzetében előttünk áll Krisztus megszentelt áldozata, amely értékessé teszi a tudatosan vállalt küzdelmet, szenvedést. Ennek gyümölcsei nem látványosak, nem is érnek be egyik pillanatról a másikra, mégis nagyon valóságosak. Sok életet változtatott meg már a Jézussal való rendszeres találkozás, hisz valóban mindennapi táplálék akar lenni, amely az élet alapvető feltétele.

A mai napon vessünk számot azzal, hogy mit is jelent nekünk a Szentáldozás. Vajon mi szomjazzuk-e a az Úr Jézussal való találkozást? Vallásos életünknek csak akkor lesz kihatása a mindennapi életre, ha gyakori vendégei leszünk Jézus asztalának. Sok minden táplálhatja benső életünket, sokfelől várhatunk hatékony segítséget, de semmi nem nyújt annyit, mint az Oltáriszentség, hisz Jézus személyes jelenlétét semmi nem pótolja.

forrás: frh.theol.u-szeged.hu





pünkösd (a gör. pentekoszté, 'ötvenedik' szóból): a Szentlélek eljövetelének ünnepe a húsvét utáni 50. napon. -

1. Az ÓSz-ben az egyik zarándokünnep, melyen Izrael fiainak meg kellett jelenniük Jahve színe előtt (Kiv 34,23; MTörv 16,16). Neve a tört. folyamán változott. A Kiv 23,16: aratási ünnep, 34,22: az első termés (búza!) ünnepe (vö. Szám 28,26); MTörv 16,10 és Szám 28,26 a hetek ünnepének nevezi, mert 7 héttel a →kovásztalan kenyér ünnepe után ülték. Később az első kéve felajánlása utáni ötvenedik nap ünnepe lett (vö. Lev 23,9-14; Tób 2,1; 2Mak 12,32; ApCsel 2,1). - A ~ örömünnep volt (vö. Iz 9,2), melyen hálát adtak Jahvénak a búzatermésért; az aratás Palesztinában kb. 7 hétig tartott (MTörv 16,9). ~kor az első termést (zsenge) mutatták be (Kiv 23,16; 34,22); a MTörv 16,10 önkéntes adományokat ír elő, melyeket a szentélyben kellett elfogyasztani, és meg kellett osztani a szegényekkel és a levitákkal. - Jézus korában az ünnep tört. jelleget öltött: a Sínai-hegyen kapott Törvény kihirdetésének emléknapja, ami az Egyiptomból való kivonulás után az 50. napon történt, s ilyenkor nagy sokaság zarándokolt mindenfelől Jeruzsálembe (ApCsel 2,5; ZsidTört 17,10,2). Qumranban is a sínai szövetségkötésre emlékeztek. -

2. Az ÚSz-ben a Jézus feltámadása utáni 50. nap, a Szentlélek eljövetelének napja (ApCsel 2,1-13). Az Úr Jézus mennybemenetele előtt (ami 40 nappal a föltámadása után történt) megismételte a Szentlélek eljövetelére vonatkozó igéretét: „megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). A várakozás és készülődés napjaiban (ez volt az első →kilenced) a 11 apostol és a tanítványok „egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt” (1,14), s a közel 120 fős közösségben megválasztották Júdás utódját, Mátyást (1,15-26). - Amikor pedig elérkezett ~ napja, „mind együtt voltak ugyanazon a helyen. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.” (2,1-4.) Amikor az összesereglett, mindenféle nyelvet beszélő zarándokok saját anyanyelvükön hallották szólni az apostolokat, és csodálkoztak, Péter beszélni kezdett és elmagyarázta, hogy amit látnak, az a próféciák beteljesedése, és erre a végkövetkeztetésre jutott: „Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette! E szavak szíven találták őket. Megkérdezték Pétert és a többi apostolt: Mit tegyünk hát, emberek, testvérek? Térjetek meg, felelte Péter, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. És megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek és fiaitoknak szól, meg azoknak, akiket, bár távol vannak, meghívott a mi Urunk, Istenünk. Még más egyéb szavakkal is bizonyította ezt, és buzdította őket: Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből! Akik megfogadták szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek tért meg.” (2,36-41.) -

3. A liturgiában a →húsvét beteljesedésének ünnepe. Mozgó ünnep, a húsvét dátumától függően V. 10-VI. 13 között. Az ősegyházban a ~ néha az 50 napos időszakot jelentette, mely Szt Ambrus szerint olyan, mint egyetlen vasárnap, s úgy kell ünnepelni, mint a húsvétot. Általában azonban az 50. nap a Szentlélek eljövetele eseményének ünnepnapja az ApCsel 2,1 elbeszélésének megfelelően. Az ünnep tárgya a húsvéti misztérium beteljesedése: a Szentlélek eljövetele, ajándékainak kiáradása, az új törvény és az Egyház születésnapja. 1956-ig vigíliája, 1969-ig oktávája is volt, a húsvéti idő a ~öt követő szombattal ért véget. 1969-től ~ hétfője már az évközi időhöz tartozik. -

4. A népi jámborságban minden népnél megtalálható valamilyen formában a tavasz megünneplése, elővarázsolása: a telet jelképező szalmabábot vízbe dobják, esetleg elégetik. Mégis legjellegzetesebb talán a pünkösdi király és pünkösdi királyné választása, akik a tavasz eljövetelét, a termést, szaporodást akarják titokzatos, részben már értelmükvesztett szert-okkal biztosítani. Ezek az ősi tavaszi ünnepek az eu. népek megkeresztelkedésével leginkább ~höz tapadtak. Az Egyh., ha nem is tudta teljesen kiirtani, ker. tartalommal iparkodott megtölteni őket. A tavaszi virágzásban a Szentlélek ajándékát hirdette a híveknek. - A zöld ágat, a tavasz jelképét sok helyen kitűzték ~ hajnalán; az egész háztájékot feldíszítik vele. A hagyomány nyilván még középkori. Szívósságára jellemző, hogy 17. sz. evangélikus zsinatok határozata értelmében megtartandó az a szokás, hogy a diákok ~kor zöld gallyakkal ékesítsék föl a szt épületeket. Ez azonban ne lövöldözéssel v. más szertelenséggel történjék, hanem énekléssel. A bánáti kat. bolgárok is hajlékukat bazsarózsával és virágzó bodzaággal díszítik. - ~ hajnalán a szegedi táj népe (Tápé kivételével, amely Úrnapján díszít) zöld ággal: fűzzel, de főleg bodzával ékesítette föl házatáját, különösen a kerítést, ablakot, de régebben a vízimalmokat, hajókat is. Ez a bodzázás, ami Ószentivánban a legények dolga és a lányos házakra is kiterjedt. A szegedi tanyák népéből települt Csólyospáloson azért tűzték ki az ágakat, hogy Isten haragja, vagyis a mennykő elkerülje a házat. Az ünnepek után régebben ezeket a bodzaágakat eltették, és ha valakit szél, azaz szélhűdés ért, megfüstölték vele. Az újkígyósiak a ~ hajnalán szedett bodzavirágot foganatos orvosságnak tartják. A kiszomboriak a zöld ágakat ~kor nyíló virágokkal is megtűzdelik; az ünnepen kenyeret szoktak elégetni, hamuját a gabonaföldre szórják, hogy az aratás gazdag legyen; szerencsésnek tartották, ki ~ hajnalán született. ~i rózsát szoktak szórni ilyenkor a mosdóvízbe, hogy egészségesek legyenek. Apátfalván az öregek úgy tartották, hogy a ~i bodza leveléből és virágjából főzött ital orvossága minden betegségnek. Az a göcseji szokás, hogy a ~i rózsa levelét megszárítják és a beteg tehénnek adják, halovány nyoma a régi ~i liturgiának. Székesfehérvár-Felsővároson a várandós asszonyok fürdővizébe szárított ~i virágot, ágat szoktak tenni. Bátya rác öregasszonyai a bodzát szentképhez tűzik, ott megszárad, s ha a családban köhög valaki, ebből főznek teát. Zöld ággal díszítettek az erdélyi és szepességi szász legények is. Az előbbiek kalapjára a lányok virágkoszorút tettek. Aki a ~i harmatban megmosdik, azon a palóc litkeiek szerint nem fog a nyári nap. - A liturgiatört-ből tudjuk, hogy a kk-ban a szél zúgását, amely a Szentlélek eljövetelét megelőzte, úgy akarták utánozni, hogy a nagymise szekvenciája, a Veni Sancte Spiritus előtt kürtöket és harsonákat szólaltattak meg. A tüzes nyelveket helyenként égő kócokkal jelképezték, amelyeket a tp. padlásáról a hívek közé dobáltak. E veszélyes szokást sok helyen rózsának és a felhőt jelképező, természetesen nem konszekrált ostyának hullatásával cserélték föl. Néhol galambokat eresztettek széjjel a tp-ban. Csíkdelne kk. szentségházába régebben ~ napján fehér galambot zártak, amelyet mise alatt szabadon eresztettek. - Somorja jámbor asszonyai még a közelmúltban is ~ hajnalán az egész tp-ot földíszítették piros ~i rózsával; amikor elkészültek, a tp. ajtaját, ablakát sarkig kinyitották, hogy széljárás legyen az első ~i szélvihar emlékezetére. - Budaőrs német népe ~ reggelén nyitva szokta tartani az ablakokat, hogy a Szentlélek átjárja a házat. A ~i esővizet (Heiligengeistwasser) eltették, és szemborogatásra használták. - Jámbor szegedi öregek szerint a szél a Szentlélek szájából jön. Nem jó tehát szidni, mert a szél, azaz szélhűdés, guta szele éri, üti meg az embert. - Számos Mária-kegyhelyünknek, pl. Csíksomlyónak, Radnának, Mátraverebélynek, Máriakönnyének, Pálosszentkútnak és még több másnak ~ is búcsúünnepe: a Szentlélek hét ajándékát az ő mátkája, az Apostolok Királynéja közvetíti a hívő lelkekbe. Szegedi hiedelem, hogy aki tisztalelkű, az ~kor meglátja a Szentlelket Pálosszentkút vizének tükrében. - Orbán Balázs írja, hogy a Széphavas tetején egy kpna romjai láthatók, amelyet a Szentlélek tiszteletére emeltek. Ide gyűlt össze régen minden ~kor a 9 moldvai csángó falu lakossága fehér ruhában, aranyhímzésű fehér zászlókkal, ezt énekelve: Zeng az erdő, zúg a levele Mária örömére... Itt találkoztak csíki testvéreikkel. Zászlaikat összeérintve, együtt mentek a csíksomlyói búcsúra. Visszatérőben az egész nép elkísérte őket a Széphavasig. Itt miséztek, mulattak, s jövő évre találkozást adva egymásnak, érzékenyen köszöntek el a távozó rokonoktól. 1744: a járványok miatt eltiltották a moldvai csángók hazajárását. -

5. Ikgr. A szír Rabula-kódex egy miniatúrája tekinthető 586: a ~ első ábrázolásának (Firenze, Bibliotheca Laurenziana). E képen Mária az ap-ok között áll, a Szentlélek galambja a fejére száll, az ap-ok fejére lángnyelvek ereszkednek. A Ny-eu. ábrázolásokon az ap-ok egymás mögött v. félkörben egymás mellett ülnek, a Szentlélek hosszan elnyúló lángnyelv formájában száll rájuk (Drogo-szakramentárium, Párizs, Biblitheque National, 9. sz. közepe). Egy másik, bonyolultabb képtípus a ~öt összeköti a mennybemenetellel: egy épület belső udvarán ülnek az ap-ok, körben Máriával, a Szentlélek lángnyelvei a fejük fölött, a falon kívül ámuló emberek. E képtípus variációi Itáliában az egész kk-on végigvonulnak. Máriának kiemelkedő helye van az ap-ok között (Fra Angelico, Firenze, Galleria antica e moderna).  **

Radó II:1269. - Sachs 1980:283. - Onasch 1981:305. - Kirschbaum III:415. - Vanyó 1988:95. - Bálint 1989:334. - Schütz 1993:318.




Apponyi Albert gróf delegációvezető szóbeli válasza a magyar békedelegációnak átadott békefeltételekre (Párizs, 1920. január 16.)

Igen tisztelt Elnök Úr, Uraim! Engedjék meg, hogy még egyszer megköszönjem, hogy alkalmat adtak nekünk álláspontunk kifejtésére. Tulajdonképpen a kérdés megvitatását szerettem volna elérni, mert nézetem szerint ez az egyedüli eszköz, amely bennünket a megértéshez és az előttünk fekvő szövevényes kérdések helyes megismeréséhez vezethet. Minthogy azonban a Legfelsőbb Tanács e tekintetben már kinyilvánította akaratát, meg kell ez előtt hajolnom. Elfogadom tehát a kész helyzetet, és hogy idejüket túlságosan igénybe ne vegyem, egyenesen a tárgyra térek.

Tegnap óta a helyzet számunkra megváltozott: hivatalosan tudomásunkra hozták a békefeltételeket. Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről elsőnek kell szólnom ezekről a feltételekről. De tétovázás nélkül nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szíveskedtek azokat nekünk átnyújtani, hazám számára lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanoknak látszanak. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.

Szerencsére még nem tartunk itt. Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyük meg észrevételeinket. Ezek közül egynéhányat már a békefeltételek átvétele előtt bátorkodtunk eljuttatni Önökhöz. Biztosak vagyunk abban, hogy Önök a már átnyújtott és a jövőben átnyújtandó megjegyzéseinket a helyzet súlyossága által megkövetelt komolysággal és lelkiismeretességgel fogják áttanulmányozni. Reméljük tehát, hogy meg fogjuk győzni Önöket. Reméljük ezt annál is inkább, mert sem ma, sem későbben nem áll szándékunkban érzelmeinket kiteregetni, vagy kizárólag az általunk védelmezendőnek ítélt érdekek szempontjait képviselni. Olyan közös álláspontot keresünk, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És, Uraim, ezt az álláspontot már megtaláltuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke, a stabilitás és az európai újjáépítés nagy, közös érdekei.

Ezeknek az elveknek és érdekeknek szempontjából vizsgáljuk meg a nekünk felajánlott béke feltételeit. Mindenekelőtt nem titkolhatjuk el megdöbbenésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága miatt. E megdöbbenés könnyen magyarázható.

A többi háborút viselő nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott olyan, a nemzet létét érintő területi változtatásokat, mint azok, amelyeket nekünk akarnak megszabni.

Magyarország számára ez azt jelentené, hogy elveszíti területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól megvonják a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételeit. Mert az ország e szerencsétlen középső része, elszakítva perifériáitól, meg lenne fosztva szén-, érc- és sóbányának legnagyobb részétől, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, munkaerejének jó részétől, alpesi legelőitől, amelyek marhaállományát táplálták; ez a szerencsétlen középső rész, mint mondottam, meg lenne fosztva a gazdasági fejlődés minden forrásától és eszközétől ugyanakkor, amikor azt kívánják tőle, hogy többet termeljen. Ily nehéz és rendkívüli helyzetet látva, felmerül a kérdés, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különleges szigorúságot Magyarországgal szemben?

Talán ítélethozatal lenne ez Magyarország ellen?

Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak a bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Ám legyen! De ez esetben a megtorlásnak, úgy vélem, arányban kellene állnia a bűnösség mértékével, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és már a létét is veszélyeztető feltételekkel, azt lehetne hinni, hogy az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, mindenekelőtt úgy vélem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és csak részleges befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.

Nem hiszem továbbá, hogy ítélettel állunk szemben, mert hiszen az ítélet oly eljárást tételez fel, amelyben a felek egyforma körülmények között hallgattatnak meg, és egyforma lehetőséget kapnak érveik kifejtésére. Márpedig Magyarországot mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak.

Vagy talán a nemzetközi igazságosság elvének oly alkalmazásáról van szó, amelynek célja a poliglott államalakulatok helyett, amelyek közé Magyarország is tartozik, oly új alakulatokat létrehozni, amelyek igazságosabban oldják meg a területi kérdést a különböző nemzetiségek között, és amelyek hatásosabban biztosítják azok szabadságát? Ha a tényeket tekintem, úgy kénytelen vagyok kételkedni abban, hogy ezeknek a megoldásoknak ez lenne az indítéka.

Mindenekelőtt a Magyarországtól elszakítandó 11 000 000 léleknek 35%-a magyar, ami három és fél milliót jelent akkor is, ha a ránk nézve legkedvezőtlenebb számítást vesszük is alapul. Van köztük még körülbelül egy és egynegyed millió német, ami a magyarság százalékszámával együtt az egésznek 45%-át jelenti. Ezekre nézve a nemzetiségi elv ilyen alkalmazási módja nem előnyt, hanem a szenvedések sorát jelentené. Ha feltesszük tehát – amitől távol állok –, hogy a nemzetiségi elv alkalmazása a fennmaradó 55%-ra nézve előnyösebb állapotot teremtene, mint a történelmi Magyarországon, még mindig az elszakítandó népesség majdnem felére nézve ez az elv nem vonatkozhatik, vagy ha vonatkozik, úgy fordított értelemben.

Márpedig, úgy vélem, ha elvekről van szó, úgy azokat egyenlő módon kell alkalmazni mindazokra, akiket a szerződés rendelkezései érintenek.

Menjünk azonban tovább és tekintsük a Magyarország romjain megnövekedett államokat. Megállapíthatjuk, hogy nemzetiségi szempontból ezek is éppen úgy vagy talán még inkább megosztottak lesznek, mint az egykori Magyarország.

Nem célom Önöket, Uraim, kifárasztani azoknak az adatoknak felsorolásával, amelyeket az e kérdésben benyújtandó okmányaink különben is tartalmazni fognak. Addig is azonban, amíg ezeket megismerhetik, kérem Önöket, fogadják el állításaimat, hogy követhessék következtetéseimet, amelyeket levezetni bátor leszek.

Nem látom be, hogy a nemzetiségi elv, a nemzeti homogenitás elve nyerne ezen feldarabolás által. Egyetlen következménye volna ennek, amelyet bátor leszek megemlíteni anélkül, hogy bárkivel szemben is támadó szándékom lenne. Csak egyszerűen megállapítani kívánom azt a tényt, hogy e következmény a nemzeti hegemóniának átruházása lenne oly nemzetiségekre, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állanak.

Következtetéseim igazolására egy pár számadatot idézek.

A magyarságnál az írni és olvasni tudók arányszáma megközelíti a 80%-ot; a magyarországi németeknél a 82%-ot; a románoknál a 33%-ot; a szerbeknél az 59 és egynéhány tizedet, majdnem a 60%-ot.

Ha a felsőbb társadalmi osztályokat tekintjük és számításba vesszük azokat, akik gimnáziumot végeztek és letették azt a vizsgát, amelyet Franciaországban a baccalauréat-nak neveznek, úgy megállapíthatjuk, hogy a magyarok arányszáma azok között, akik ily tanulmányokat végeztek és az érettséginek megfelelő képzettséget értek el, 84%, jóllehet a magyarok az összes népességnek csak 54,5%-át teszik; a románok arányszáma az ily tanulmányokat végzettek között 4%, pedig az egész népességnek 16%-át alkotják; a szerbeké 1%, jóllehet számuk az egész népesség 2,5%-a.

Ismétlem, hogy ez a megjegyzésem nem bír senkivel szemben bántó éllel. Ennek a helyzetnek egyedüli oka, hogy ezek a szomszédos népek történelmük szerencsétlen eseményei folytán későbben léptek be a civilizált nemzetek családjába, mint mi. A tény azonban tagadhatatlan. Nézetem szerint azonban a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából. Ebben az irányban már most vannak bizonyítékaink. Szomszédaink, akik igényt tartanak területünk egy részére, már legalább egy éve hatalmukba kerítették azokat; a fegyverszüneti szerződés értelmében joguk volt ezeknek a területeknek katonai megszállására, de ők kisajátították a kormányzás egész gépezetét. Ennek látjuk már a következményeit. Külön okmányban fogjuk bemutatni, hogy ez alatt az egy év alatt mily nagy kulturális értékek romboltattak le. Látni fogják, Uraim, ezekben az okmányokban, hogy két egyetemünk, amelyek a kultúra legmagasabb fokán állanak, a kolozsvári, a magyar kultúra egyik régi székhelye és az újabb keletű pozsonyi egyetem, tönkretétettek. A tanárok elűzettek, és szeretném, ha megtudnák Önök, hogy kiket ültettek a helyükbe. Felhívom Önöket, hogy küldjenek ki tudósokból állandó bizottságokat, hogy a való helyzetet megismerjék, és hogy az összehasonlítást megtehessék. Lehetetlen, hogy ezek az egyetemek és ezek a fakultások, amelyek történelme a messze múltba nyúlik, így eltűnjenek, és bárkik által felváltassanak. Az újonnan jöttek nem képesek pótolni ezeket a nagyszerű kulturális alkotásokat.

Hasonló a helyzet az egész közigazgatási gépezet és az oktatói testület mindegyik foka tekintetében.

A románok által megszállott területeken máris több mint kétszázezer gyermek az utca porában nevelődik a tanítóhiány folytán, mivel a magyar tanítók kiutasíttattak, és pótolni őket nem bírják.

Uraim! Azt hiszem, hogy az emberiség nagy érdekei szempontjából nem lehet sem közömbösen, sem megelégedettséggel szemlélni azt a körülményt, hogy a nemzeti hegemónia oly nemzetiségekre száll át, amelyek ha a legjobb reményekkel kecsegtetnek is a jövőre nézve, de ma még a kultúra alacsony fokán állanak.

Láttuk már, hogy nem ítélethozatalból eredhet az a szigor, amellyel Magyarországot sújtják.

Láttuk, hogy a nemzetiségi elv sem nyerne ezáltal semmit.

Talán akkor oly szándékkal állunk szemben, amely a népek szabadságának eszméjét követi?

Úgy látszik, hogy ennek a szándéknak kiinduló pontja az a feltevés, amely szerint Magyarország idegen nyelvű lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben az államfenntartó elemet fajrokonaik alkotják, mint Magyarországhoz, ahol a magyar hegemónia érvényesül.

Ez azonban csak feltevés, és ha a feltevések útjára lépünk, úgy bátor vagyok megjegyezni, hogy e feltevés fordított értelemben alkalmazható arra a 45% magyarra és németre, akik most új államokhoz csatoltatnak, és kikről ugyanilyen joggal feltehető, hogy szívesebben maradnának a magyar állam polgárai. Ez az okoskodás nem jelentene mást, minthogy az előnyöket a másik oldalra helyezzük. De miért induljunk ki sejtésekből, és miért alapozzunk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll egy nagyon egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás.

Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint semmilyen emberi csoport, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének nevében, amely különben axiómája a józan észnek és a közmorálnak, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az. Természetesen követeljük, hogy a népszavazás olyan körülmények között tartassék meg, hogy annak szabadsága biztosítva legyen.

A népszavazás annál is inkább szükséges, mivel a Nemzetgyűlés, amely végső fokban hivatott a javasolt békefeltételek fölött dönteni, csonka lesz. A megszállt területek lakói nem lesznek itt képviselve. Márpedig nincsen olyan kormány vagy Nemzetgyűlés, amely jogi vagy erkölcsi szempontból jogosult volna dönteni azoknak sorsa fölött, akik ott képviselve nincsenek. Különben a békeszerződés e tekintetben oly kifejezéseket tartalmaz, amelyekben e nehézség sejtelme rejlik. „Magyarország a maga részéről lemond, amennyiben számot tarthatna…”; ezek körülbelül a békeszerződés szavai. Valóban nem érezzük magunkat feljogosítva oly határozatok hozatalára, amelyek akár jogi, akár morális kötelezettségeket rónának a lakosságnak arra a részére is, amely a Nemzetgyűlésben képviselve nem lesz.

Még egyszer mondom, hogy alapjában véve ez a fő kívánságunk, amelyet a békekonferencia elé terjesztünk. Ha egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az Önök szemében nem lesznek eléggé döntőek, úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet. Előre is alávetjük magunkat ítéletüknek.

Ha pedig mi ezt az álláspontot foglaljuk el, és ha ellenfeleink követeléseiket és aspirációikat nem merik a nép ítélete elé bocsátani, úgy vajon kinek a javára szól a föltevés?

Még egy szempontból vehetjük tekintetbe a népek önrendelkezési jogát. Megkockáztatható volna az az állítás, hogy talán a nemzeti kisebbségek jogai hatásosabban lennének biztosítva az új államok területén, mint ahogyan Magyarországon voltak.

Ez alkalommal nem akarok hivatkozni Önök előtt arra a perre, amelyet Magyarország ellen szándékoztak indítani a nem magyar fajok állítólagos elnyomása miatt. Csak annyit mondhatok Önöknek, hogy nagyon örülnénk, ha a tőlünk elszakított területeken magyar testvéreink ugyanazon jogoknak és előnyöknek birtokában lennének, amelyekkel Magyarország nem magyar ajkú polgárai bírtak.

Erre a kérdésre még lesz alkalmunk visszatérni. Ebben a pillanatban nem vagyok hivatva erről beszélni, már csak azért sem, mivel nem állanak rendelkezésemre a nélkülözhetetlen okmányok. De kész vagyok bármikor és bárkivel szemben e kérdést behatóan megvitatni. Állíthatom azonban, hogy ha az egykori Magyarország nemzetiségi politikája ezerszer rosszabb lett volna, mint ahogy azt legelkeseredettebb ellenségeink állították, még akkor is jobb annál a helyzetnél, amelyet szomszédaink és csapataik a megszállt területen teremtettek.

Elő fogunk terjeszteni, Uraim, egy egész sorozat okmányt, különösen azokra a tényekre vonatkozólag, amelyek Erdélyben történtek. Szigorúan megvizsgáltuk az összes jelentéseket, amelyek e tekintetben beérkeztek, és jóllehet ezeknek az okmányoknak hitelességét az erdélyi három keresztény egyház, a katolikus, kálvinista és az unitárius egyház vezetői erősítik, mégsem kívánjuk – nem kívánhatjuk –, hogy puszta állításunknak hitelt adjanak, mert deklarációkkal szemben állíthatók más deklarációk. Kérjük azonban Önöket, hogy vizsgálják meg a helyszínén a történteket, küldjenek ki a végső döntés előtt a helyszínre szakemberekből álló bizottságot, hogy meggyőződhessenek arról, mi történik az említett területen.

Egyedül mi követeljük, Uraim, hogy a helyzetet borító homály eloszlattassék, egyedül mi törekszünk oly döntésekre, amelyek a kérdés teljes ismeretéből fakadnak. Kérjük még továbbá azt is, hogy abban a végső esetben, ha területi változtatásokat fognak reánk kényszeríteni, a nemzeti kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosíttassék, mint azt a nekünk átnyújtott békejavaslat tervbe veszi. A mi meggyőződésünk szerint a tervbe vett biztosítékok teljességgel elégtelenek. Erősebb biztosítékokat kívánunk, amelyeket a Magyarország területén megmaradó idegen ajkú lakosokkal szemben mi is teljes mértékben készek vagyunk alkalmazni. E tekintetben meghatalmazottjaikkal már teljes egyetértésre jutottunk. Azt hisszük azonban, hogy szomszédainknál erőteljesebb biztosítékok elérése nehézségekbe fog ütközni, mert hiszen elfogultságuk fajtestvéreikkel szemben jóval nagyobb a mienknél. A jelenlegi tapasztalatok is azt mutatják számunkra, hogy e kérdésben szívós ellenállásra fogunk találni. A román csapatoknak a demarkációs vonalra való visszavonása tekintetében, amelyet több ízben kértünk, és amelyet kormányunk a békedelegáció Párizsba való kiküldésének feltételévé tett, a Szövetséges Hatalmak oly erélyesen léptek fel a román kormánynál, hogy lehetetlennek látszott, hogy a románok ne teljesítsék a Szövetséges Hatalmak követelését. És mégis így történt. Azt hiszem megértik tehát, Uraim, aggodalmainkat testvéreinket illetőleg, ha ők ezen idegen uralom alá kerülnének.

Sorra vettem, Uraim, az elveket, amelyek a békefeltételek megállapításánál számba jöhetnek és megállapíthatom, hogy nem tudtam a nemzetközi igazságosság, a nemzetiségi és a népek szabadsága elvének oly alkalmazását megtalálni, amely a nekünk felajánlott béke indítóokait kellőleg megvilágította volna. Talán a fejtegetéseim bevezetésében már említett érdekek, a béke nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója sugallták őket?

Uraim! A magyar probléma az általános problémának nem olyan kicsiny része, mint azt a statisztika nyers számaiból következtetni lehetne.

Ez a terület, amely Magyarországot alkotja, és amely jogilag ma is Magyarország, századokon át rendkívül fontos szerepet játszott Európában, különösen Közép-Európában a béke és a biztonság fenntartása tekintetében. A magyar honfoglalást és a magyaroknak a keresztény hitre való áttérését megelőző évszázadokban hiányzott itt a nyugalom és a biztonság. Közép-Európa a legkülönbözőbb barbár népek támadásainak volt kitéve. A biztonság csak attól a pillanattól fogva állt fenn, amikor a magyar védővonal kialakult. Az állandóság és a béke általános érdekei szempontjából rendkívül fontos, hogy a zavarok kelet-európai fő fészke ne nyerjen tért és ne terjeszkedjék ki Európa szívéig. Miután a török megszállás a Balkán-félszigeten megakasztotta a történelmi fejlődést, az egyensúly ott még mindig nem állt helyre. Adja az Ég, hogy ez mielőbb bekövetkezzen. De ma rendkívül fontos, hogy e zavarok, amelyek Európa békéjét oly sokszor háborították meg, és amelyek bennünket már több ízben a háború küszöbére sodortak, onnan ne terjedhessenek tovább.

A történelmi Magyarország töltötte be ezt a feladatot, az egyensúly és a stabilitás állapotának fenntartását, biztosítva így Európa békéjét a keletről fenyegető közvetlen veszedelmekkel szemben. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége képesítette. Idézem a nagy francia geográfusnak, Reclus Elisée-nek szavait, amelyek szerint ez az ország oly tökéletes földrajzi egység, amely Európában egyedül áll. Folyóik és völgyeik rendszere, amelyek a határokról kiindulva a középpont felé törekszenek, oly egységet alkotnak, amely csak egységes hatalom által kormányozható. Részeinek gazdasági összefüggése szintén a legteljesebb, miután a közép hatalmas mezőgazdasági üzemet alkot, a szélek pedig tartalmazzák mindazt, amire a mezőgazdaság fejlődése szempontjából szükség van.

A történelmi Magyarország tehát Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok, és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységet. Önök visszautasíthatják a történelem szavait, mint elvet, egy jogi konstrukció megépítésénél, de a történelem tanúságát, amelyet az ezer éven át hangoztatott, figyelembe kell venniök. Nem a véletlen, hanem a dolgok lényege nyilvánul meg ebben. Magyarország az organikus egység minden feltételével rendelkezik, egyet kivéve, és ez a faji egység. De mint az imént mondottam, azok az államok, amelyeket a békeszerződés értelmében Magyarország romjain építenének fel, szintén nem rendelkeznének a faji egységgel – az egység egyetlen olyan elvével, amely Magyarországnak nincs meg –, s hozzáteszem, hogy az egység egyetlen alapelvével sem fognak bírni. Az alakítandó új államok átvágnák a földrajz természetes határait, megakadályoznák a hasznos belső vándorlást, amely a munkást a kedvezőbb munkaalkalmak felé irányítja; megszakítanák a tradíció fonalait, amelyek a századokon át együtt élőket közös mentalitásban egyesítették, akik ugyanazon eseményeket, ugyanazt a dicsőséget, fejlődést és ugyanazokat a szenvedéseket élték át. Nem jogosult-e tehát a félelmünk, hogy itt az állandóságnak kipróbált oszlopa helyett a nyugtalanságnak újabb fészkei fognak keletkezni? Nem szabad magunkat illúziókban ringatnunk. Ezeket az új alakulatokat az irredentizmus aknázná alá, sokkal veszedelmesebb formában, mint azt egyesek Magyarországon fölfedezni vélték. Ez a mozgalom, ha létezett is Magyarországon a műveltebb osztály egy részénél, a nép nagy tömegeit sohasem hatotta át. Az új alakulatokat azonban oly nemzetek irredentizmusa aknázná alá, amelyek nemcsak idegen hatalom uralmát éreznék, de az övékénél alacsonyabb kultúrájú nemzet hegemóniáját is. És itt organikus lehetetlenséget kell megállapítanunk. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy még egy magasabb kulturális fokon álló nemzetiségi kisebbség is képes a hegemónia gyakorlására egy alacsonyabb fokon álló többséggel szemben, de hogy egy alacsonyabb kulturális fejlettséggel bíró kisebbség, vagy egy igen csekély többség hegemóniával bírhasson, elérhesse egy magasabb kulturális fokot elért nemzetiség önkéntes alárendelődését és morális asszimilációját, ez, Uraim, organikus lehetetlenség.

Előszeretettel vádolnak meg bennünket azzal a szándékkal, hogy a kérdések nekünk nem tetsző elintézését erőszakkal fogjuk megváltoztatni. Távol állunk, Uraim, az ilyen esztelen tervektől. Mi reményeinket az igazságnak és azoknak az elveknek morális erejére alapítjuk, amelyekre támaszkodunk, és amit nem tudunk elérni ma, annak megvalósulását a Népek Szövetségének békés akciójától várjuk, amelynek egyik feladata lesz orvosolni azokat a nemzetközi helyzeteket, amelyek a béke fennmaradását veszélyeztethetnék.

Ezt kijelentem, nehogy szavaimban gyerekes és fölösleges fenyegetést lássanak. De kijelentem azt is, Uraim, hogy olyan mesterséges rendelkezésekkel, mint amilyeneket a békeszerződés tartalmaz, Európának ebben az általános béke szempontjából oly fontos és sokat szenvedett részében nem lehetséges békés politikai helyzetet teremteni. Közép-Európát a keletről jövő veszedelmekkel szemben egyedül a történelmi magyar terület stabilitása tudja megőrizni.

Európának szüksége van gazdasági rekonstrukcióra. A gazdasági fejlődést azonban az új alakulatok bizonyára meg fogják gátolni. Ez a körülmény a megmaradt Magyarországon szükségképpen be fog következni. De hasonló lesz a helyzet az elszakított részeken is. Ugyanez fog történni az elszakított területeken is, annál az egyszerű ténynél fogva, hogy alacsonyabb minőségű igazgatás alá, egy alacsonyabb kulturális fokon álló rezsim alá kerülnek, s el lesznek választva ennek az organikus egységnek többi részeitől, amelyekkel együtt pedig újból virágzásnak indulhatnának, de nélkülük a stagnálásra, vagy valószínűleg a visszaesésre vannak kárhoztatva.

Európának szüksége van szociális békére. Önök jobban ismerik azokat a veszélyeket, amelyek ezt a békét fenyegetik. Önök jobban tudják, mint én, hogy a háború következményei megzavarták és egyensúlyából vetették ki a gazdasági élet szellemét és feltételeit. A múlt szomorú tapasztalatiból tudjuk, hogy a felforgató elemek sikerei mind annak a következményei, ami aláásta a társadalom morális erejét, tehát mindannak, ami meggyöngítette a nemzeti érzést, de mindenekelőtt a munkanélküliség okozta szenvedéseknek. Ha Európának ebben a részében, amely nagyon közel van a bolsevizmus még mindig égő tűzfészkéhez, Önök megnehezítik a munka feltételeit, megnehezítik a termelőmunka újból való megkezdését, ezáltal súlyosbítják a társadalmi békét fenyegető veszélyeket. A járványok, különösen a morális járványok ellen minden torlasz hatástalan.

Mindezekkel a teóriákkal szemben Önök felhozhatják mint döntő tényezőt a győzelmet és a győzők jogait. Elismerjük ezeket, Uraim. Elég reálisan gondolkozunk politikai kérdésekben, hogy ezzel a tényezővel kellőképpen számoljunk. Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak volna az egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erő lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, amely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben. Nem hisszük, Uraim, hogy a győztes hatalmaknak ez volna a mentalitása; ezeket az elveket nem találjuk meg azokban a nyilatkozatokban, amelyekben Önök megállapították azokat az eszméket, amelyeknek győzelméért harcoltak, és amelyekben megjelölték a háború céljait.

Ismétlem, nem hisszük, hogy ez volna a győzelmes nagy nemzetek mentalitása. Ne vegyék rossz néven, hogy a most győzelmes Franciaországon, Anglián és Olaszországon túl – hogy csak európai nemzeteket említsek – meglássam a körvonalait annak a másik Franciaországnak, amely mindig a nemes törekvések előőrse és a nagy eszmék szócsöve volt, annak a másik Angliának, a politikai szabadságok szülőanyjának, és annak az Olaszországnak, amely a reneszánsznak, a művészeteknek és a szellemi fejlődésnek a bölcsője volt. És ha duzzogás nélkül ismerem el a győző jogát, úgy azzal a másik Franciaországgal, Angliával és Olaszországgal szemben egész másképp érzek; hálával hajlok meg előttük és szívesen fogadom el őket mestereinkül és nevelőinkül. Engedjék meg, Uraim, hogy azt tanácsoljam: ne veszélyeztessék örökségüknek ezt a legjobb részét, ezt a nagy erkölcsi befolyást, amelyre Önöknek joguk van, az erőszak fegyverének alkalmazásával, amely ma az Önök kezében van, de amelyet holnap más ragadhat meg; őrizzék meg sértetlenül örökségüknek ezt a legszebb részét.

Bízva ezeknek az eszméknek erejében, a bennünket környező minden nehézség, minden félreértés és minden akadály dacára, amelyeket utunkon felhalmozni igyekeznek, bizalommal lépünk arra az útra, amely végre megnyílt előttünk, hogy részt vehessünk a béke munkájában; és tesszük ezt a legteljesebb jóhiszeműséggel. Bízunk az Önök által meghirdetett eszmék őszinteségében. Méltánytalanság volna Önökkel szemben másképpen gondolkoznunk; bízunk az erkölcsi tényezők erejében, amelyekkel ügyünket azonosítjuk, és azt kívánom Önöknek, Uraim, hogy fegyvereik dicsőségét szárnyalja túl annak a békének a dicsősége, amelyet Önök a világnak adnak.

Csak egy pár szót kívánok még, Uraim, némely részletkérdést illetőleg ejteni.

Beláthatják, hogy nem térhettem ki a nekünk felajánlott béke részletes tárgyalására. Egyedül a területi kérdéssel foglalkoztam, mert ez a kérdés magában foglalja a többieket. Fel szeretném azonban hívni figyelmüket még egynéhány pontra, amelyeknek megoldása nézetem szerint rendkívül sürgős.

Mindenekelőtt itt van egy humanitárius kérdés, a hadifoglyok kérdése.

A békeszerződés rendelkezései szerint a hadifoglyok hazaszállítása csak a béke ratifikációja után történhet meg. Kérem Önöket, Uraim, tekintsenek el egy olyan formális rendelkezéstől, amely miatt annyi ártatlan családnak kell szenvednie.

A szerencsétlen szibériai hadifoglyok ügyében külön beadvánnyal fordultunk a Legfelsőbb Tanácshoz. Ennek a kérdésnek megoldásánál hivatkozom az Önök jóságára és emberiességére; oly érzések ezek, amelyeknek, még háborús időben is, fölötte kell állaniuk a politikának. Még egy megjegyzést kívánok tenni a pénzügyi klauzulákra vonatkozólag.

Nézetem szerint a békeszerződés nem veszi eléggé figyelembe Magyarország különleges helyzetét. Magyarországnak két forradalmat, a bolsevizmus négy hónapos dühöngését és több hónapos román megszállást kellett átélnie. Ily körülmények között lehetetlen, hogy a szerződés által tervbe vett pénzügyi és gazdasági határozatokat végre tudjuk hajtani. Ha a győztes hatalmak polgárai által részünkre folyósított hitelek a béke aláírásának pillanatában – mint ezt a javaslat kimondja – behajthatók lesznek, ez a fizetésképtelenséget, a csődöt jelenti, amelynek visszahatását kétségkívül a győztes hatalmak éreznék. Valóban sok hitelezőnk van az Önök országaiban. A hitelek visszafizethetők lesznek, ha erre nekünk haladékot adnak, de nem lesznek visszafizethetők, ha azonnal követelik azokat tőlünk.

Azt követelik továbbá tőlünk – és ez is igazolja, hogy mennyire hasznosabb lett volna bennünket már korábban meghallgatni –, hogy Ausztriának vasércet szállítsunk. Mivel magunk is abban a helyzetben vagyunk, hogy ércet kell importálnunk, ezt a rendelkezést nem tudjuk teljesíteni.

Hasonló a helyzet az épületfa tekintetében.

Ezekre a részletekre nézve kérem az Önök jóakaratú megfontolását, amelyet már az Önök képviselői részünkre kilátásba helyeztek.

Mielőtt szavaimat befejezném, hálásan köszönöm, Uraim, hogy alkalmat adtak nekem álláspontomnak élőszóval való kifejtésére, és hogy beszédemet oly jóakaratú és állandó figyelemmel kísérték.

Néhány szót szólnék még olaszul is, hogy kimutassam mélységes tiszteletünket az olasz nemzet iránt. A magyar vér és az olasz vér nem ömlött mindig szemben álló táborokban: sokszor ömlött olyan harcmezőkön is, ahol a két nemzet közösen küzdött régi jogtalanságok ellen, a szabadságért.

Én ezeknek az emlékeknek védelme alá helyezem magamat avégett, hogy Olaszország olyan támogatásban részesítse jogos észrevételeinket – ha azok jogosaknak találtatnak –, aminőt az igazságosság elvei és Európa érdekei kívánatossá tesznek.

Apponyi Albert

forrás:Rubicon




Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

A nyúl mint tolmács

A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni. Persze ez nem túlságosan lényeges. Mivelhogy a tisztáson éppen a Kecske reggelizett. Ő sem túl lényeges, de róla akarok mesélni.

A mese kezdetén, tehát most, egyidőben a nem túl lényeges Úritök mesteri vigyorgásával, a Kecske azt mondta:

– Mek-mek.

Nos, ha tudnék kecskéül, ezen nyomban mondanám is, mit jelentett ez a mek-mek. A bökkenő az, hogy nem tudok kecskéül. Így hát jelenthette azt is, hogy: „Hej, de jó ez a friss réti csenkesz”, de azt is, hogy: „Mindig csak ez a vacak réti csenkesz! Unom.” Ez azonban most már sohasem derül ki, már csak azért se, mert az erdőből kilépett a Ló, megállt a tisztás szélén, és jó hangosan azt mondta:

– Nyihaha.

A Kecske fölkapta a fejét, egy darabig bámult a Lóra, mint borjú az új kapura. Aztán olyan nemtudomformán széttárta a két első lábát, jelezvén, hogy ebből a nyihahából egy kukkot sem ért.

– Mek-mek – majd kis gondolkozás után még hozzátette –, mek.

A Ló megrántotta a vállát, egyúttal a fejét is rázta, s azt mondta:

– Nyihaha.

Ami jelenthette azt is, hogy „nem értem”, de esetleg azt is, hogy „jó napot”. Nem tudom. Sajnos, nem tudok lóul. Nagyobb baj, hogy a Kecske sem tudott. Közelebb léptek egymáshoz.

– Nyihaha, nyihaha – magyarázta a Ló.

– Mek-mek – próbálkozott a Kecske. Jó lassan, tagoltan mondta, hátha így megérti a Ló.

De nem értette.

A Kecske búsan vakarta a feje búbját, a Ló meg minden erejét összeszedve gondolkozott. Ettől még a szokásosnál is jobban kétfelé állt a füle. Aztán felderült a képe. Rájött, hogy tud egy kicsit szamárul.

– I-ó, i-ó – mondta. A kiejtése nem volt ugyan tökéletes, de aki tud szamárul, azért megértheti.

A Kecske azonban szamárul sem tudott. De ha már a Ló idegen nyelven beszélt, ő sem akart szégyenben maradni, megszólalt birkául, azaz ahogy az előkelőbbek mondják: juhul.

– Beee – mondta.

A Ló rázta a fejét. Nem tudott birkául. Már-már úgy tűnt, sohasem vergődnek zöldágra. Ekkor az Úritök észrevette a Nyulat, és kiáltozni kezdett neki. Úritökül. Erre az időre még a vigyorgást is abbahagyta.

A Nyúl, tekintve, hogy a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben (lám, úritökül is tudott), azon nyomban megértette, miről van szó, és méltóságteljes léptekkel közelebb jött. Legszívesebben futott volna, de hát ilyen nagy tudású állathoz, ugye, nem illik az ugrifüles futkározás.

– Na, csak mondjátok – mondta –, szerencsére én minden nyelven beszélek.

Ebbe a mondatba kicsit belepirult, mert az az igazság, hogy őzül éppen hogy csak makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem.

De azért rendes kis állat volt, legalább elpirult, ha hazudott.

A Ló meg a Kecske nagyon megörült neki.

– Nyihaha – mondta a Ló.

– Mik-mek? Mik-mek? – kérdezte izgatottan a Nyulat a Kecske.

– Azt mondja, hogy mek-mek – tolmácsolta a Nyúl.

A Kecske arca földerült, és boldogan mondta:

– Mek-mek, mek-mek.

– Nyiha? Nyiha? – kérdezte most a Ló. A Nyúl fordított.

– Azt mondja a Kecske, hogy nyihaha – világosította fel a Lovat.

A Ló meg a Kecske összenevettek, és barátságosan lapogatták egymás lapockáját. Ezt a Kecske unta meg előbb. Karon fogta a Lovat, odaballagtak az Úritökhöz, és megették.

„Vajon jól fordítottam?” – tűnődött a Nyúl, és a homlokát ráncolta.




Imádság Nagyböjtre

„Urunk, Jézus Krisztus, 
föltámadásod ünnepéig
 a nagyböjti időszakban élünk.


Arra szólít minket ez az idő,
 hogy megtérjünk és megújuljunk keresztény életünkben,
hogy többet imádkozzunk, 
és odaadóbban gyakoroljuk
 a testvéri szeretet 
nagyszerű tetteit.


Ezért kérünk Téged:
 Segíts minket, 
hogy minden, amit teszünk,
 Veled kezdődjék el
 és Veled végződjék


Erősíts minket jó szándékunkban,
 hogy a nagyböjti gyakorlatok által 
mindennap 
egyre jobbak legyünk. Amen. 

”



Theodor Burzer nyomán




nagyhét: a →nagyböjt utolsó hete virágvasárnaptól nagyszombatig. Napjai: nagyhétfő, nagykedd, nagyszerda és a →húsvéti szent háromnap. - 1. Nevei: a 4. sz: Hebdomasz megalé (gör.), Septimana maior (lat.): 'Nagy hét'; Hebdomasz hagia, Septimana Sancta: 'szent hét'; Hebdomasz apraktosz, Hebdomada muta: 'csendes hét' (a hivatalos munka szünetelt). - 2. Tört. A 3-4. sz: nagyhétfőtől kezdve böjtöltek. Hétfő, kedd, szerda sokáig →aliturgikus nap volt. Szt Hilarius p. (ur. 461-468) hétfőre és keddre engedélyezte a szentmisét. II. Valentinianus cs. (ur. 375-392) a közhivatalokban ~re munkaszünetet rendelt el, a rabszolgákat is mentesítette a munkától. A ~i munkaszünet bizonyos formában a kk-on végig érvényesült. VIII. Orbán p. (ur. 1623-44) 1642: a ~ napjait hétköznappá nyilvánította. -

3. Mo-on. A nép ajkán sanyarúhét, videshét (vizeshét). A természet tavaszi újjászületése az embert is analógiás jellegű megújulásra, cselekvésre és tisztálkodásra indítja. Ezek az ősi tavaszi lusztrációs szokások az egészség és jólét biztosítására, a betegségek távoltartására, a háztájék és jószágok megoltalmazására irányultak. A falusi nép még a 20. sz. közepén is egész portáját megtisztította, kihordta az istállót, kijavította a melléképületeket, söpört, tapasztott, meszelt, egészen megfiatalodott a hajléka. A legkisebb dolognak is ragyognia kellett a tisztaságtól. A szerszámokat is rendbehozták, olykor kifényesítették. Algyő sajátos régi hagyománya, hogy ~ elején a gazda az udvaron összegyűjtötte, rendbe tette minden munkaeszközét és imádkozott fölöttük. - Mikor a ház és környezete rendbe jött, a hozzátartozók sírját és a temetőt frissítették föl, árkait megtisztították; azok sírját is rendbe hozták, akiknek már nem volt családbeli gondozójuk. Több helyen (Magyarpolány) felkoszorúzták a sírokat, mint halottak napján, v. barkacsokrot raktak rá. - Az ált. rendteremtésben rejtetten benne volt az ember uralma a rábízottak fölött. Az „annyit birtokolj, amennyit a rendben meg tudsz tartani” ősi szabályát követve valamilyen módon mindent megmozgattak, azaz elválasztották attól, ami rendeltetése szerint nem tartozott hozzá (por, piszok, rovarok, moly stb.; →tisztaság). - Az évi gyónásra, szentáldozásra igen komolyan készültek. Maga a családfő v. az édesanya szigorúan gondoskodott arról, hogy minden arravaló gyermek, de a szolgáló és béres is elvégezze. A húsvét táján végzendő gyónást a 20. sz elején is a gyónócédula (schedula confessionis) igazolta, melyet a gyónó a paptól kapott. A gyónócédulát régi családi imádságoskönyvekben őrizték, kézírással szerepelt rajta a helység és az évszám. Egyes helyeken a vízkereszti házszentelés alkalmával az asztalra készítették, a plnos jelenlétében a sekrestyés cérnára fűzve összegyűjtötte. - A húsvéti gyónást Tamásiban (Tolna m.) jámbor öregasszonyok nagypéntek délután, a Megváltó halálának órájában a Kálvária keresztje előtt térdelve végezték: magának Jézusnak gyóntak meg. - A ~ 3 utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra az új tűzről. -

Csíkszentdomokoson nagyhéten Miatyánk-sorozatot imádkoznak, melyet virágvasárnapján negyven Miatyánkkal kezdenek. Nagyhétfőn 30 Miatyánkot mondanak, hogy eszükbe jusson Jézusnak 30 ezüstpénzért történt elárulása. Nagykedden az Úr Jézus földi életének 33 évére emlékezve 33 Miatyánkot végeznek. Nagyszerdán 15 Miatyánkkal enyhítik a töviskorona okozta fájdalmait. Nagycsütörtökön 12 Miatyánkkal emlékeznek a 12 tanítvány "hűtlenségére". Nagypénteken 3 olvasót imádkoznak: a fájdalmast letérdelve, az örvendetest járva, a dicsőségest ülve. Nagyszombaton 40 Miatyánkot mondanak annak emlékére, hogy Jézus 40 óráig maradt a koporsóban. Húsvét napján 40 Miatyánkkal emlékeznek arra, hogy az Úr Jézus feltámadása után 40 napig még tanítványaival maradt. **

 

húsvéti szent háromnap (lat. Sacrum Triduum Paschale): az egész →liturgikus év csúcspontja, eredetileg Jézus Krisztus föltámadását, →húsvétvasárnapot megelőző három nap: →nagycsütörtök, →nagypéntek, →nagyszombat. - Később estétől estéig számolva a napokat, „az Úr szenvedésének és föltámadásának ~ja a nagycsütörtök esti szentmisével kezdődik, középpontja a húsvéti virrasztás, befejezője húsvétvasárnap esti dicsérete” (vecsernyéje). - A ~ húsvét egyetlen eseményének hármas napja; nem előkészület a húsvétra, hanem maga a húsvéti ünneplés. Tárgya: a) nagycsütörtök estétől nagypéntek délutánig az Úr szent vacsorájának emlékezete és szenvedésének kezdete; b) nagypéntek estétől nagyszombat estéig Jézus kínszenvedése és halála; c) nagyszombat estéjétől húsvétvasárnap estig Urunk föltámadása. Ez az ünneplés tetőfoka, mely →húsvét vigíliájával kezdődik és magában foglalja húsvétvasárnapnak mint az „ünnepek ünnepének” liturgiáját is. V.A.

Forrás: Magyar Katolikus Lexikon




A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket.

Veszem a szót, földobom a levegőbe, ott szétesik, és újra megfogom, és akkor valami más.
József Attila

A rendszerváltás után a Magyar Írószövetség is csatlakozott a rendezvényekhez.

1998-ban a költészet napját tizennégy magyar költő (Bella István, Beney Zsuzsa, Borbély Szilárd, Ferencz Győző, Géher István, Kalász Márton, Kántor Péter, Kodolányi Gyula, Lászlóffy Aladár, Parti Nagy Lajos, Takács Zsuzsa, Tőzsér Árpád, Varró Dániel, Balla Zsófia) úgy ünnepelte, hogy közösen írtak egy szonettkoszorút Weöres Sándor Hála-áldozat című szonettjének két-két megadott sorából (a szonettkoszorú ugyanis 14 szonettből áll).

Noha a költészet napját József Attila születéséhez kötjük, április 11-én született Márai Sándor is, 1900-ban.




Kossuth Lajos: Vidini levél

 

„Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által… Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom.

Görgey felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.

Görgeyt rég vádolák némelyek, hogy ambiciózus, s diktatúrára vágyik. Én, ki a nagyravágyást nem ismerem, s nem tudom megfogni, miként lehet mást szeretni, mint a hazát s a szabadságot, hónapok előtt már s azóta ismételve megszólítottam, hogy ha hatalomra vágyik, legyen irántam őszinte, mondja meg, s én magam csinálok pártot számára – pedig a párt, melyet én csinálok, nagy lesz – az egész haza, csak ígérje meg, hogy a hazának és szabadságnak híve leszen – átadom neki a hatalom koszorúját, mely nekem (kinek egyedül ambíciója, mihamarább visszatérni a magányélet homályába, szegényül, egyszerűen, mint mindig valék) nem egyéb, mint töviskoszorú, melynek még dicsősége is fullaszt és nyom. – Ám változtassa, ha kedveznek a körülmények, koronává e koszorút, mert nekem ez sem kell, nem kellend, s nem kellett soha, bár kelleni akaratomtól függött. De ő mindig esküvel erősítette, hogy neki nem kell hatalom, hogy ő is a magányélet után sóvárog, s osztozik érzelmeimben.

És én, szívem után nézve őt, elhallgattatám a vádakat, s erősítém népszerűségét, mert becsültem tehetségeit.

Azonban táborában egy kamarilla támadott, kívüle, mint mondá, de tőle eredve, mint mostan tudom. Az arisztokratizmus s nemzetietlenség mindinkább gyökeret vert a seregben, mely azonban őhozzá személyes vitézségénél fogva oly korlátlan pietással, ragaszkodással viseltetett, hogy őtőle a sereget megfosztani annyit tett volna, mint a győzelem bizalmát venni el a seregtől, s azt győzhetlen hősökből bizalomvesztett gyávákká tenni.

És mert árulónak sohasem hittem, ki ellenségeinkkel cimborálhasson, s mert tábori kamarillájának iránya csak szoldateszkai természetű volt, mely magának a polgári hatalom gúnyolásában tetszeni szokott, tehát tulajdonképpen csak az én állásomat látszott fenyegethetni, ezzel természetesen annál kevésbé gondolék, minthogy tapasztalásból tudám, hogy míg a veszély tart, ennek közössége megóv a pártszakadástól, ha pedig a veszély elmúlik, lelépésemmel én távolítandom el a szakadást, s feltartom az egységet, melynek feltartása volt a kulcs, amellyel oly roppant nagy dolgokat voltam én, egyszerű ember képes előteremteni, s megnyerni keresetlenül nemzetem összes bizalmát, mert tudá, hogy amit nekem ajándékoz, nem nagyravágyásnak, hanem a szabadságnak ajándékozá. (…)

9-én Görgey is megérkezett más két hadtesttel, 10-ére nyomban mind a három hadtestnek Vinga és Temesvár felé előnyomulása elrendeltetett, mire Görgey a diszpozíciókat meg is tevé.

Éjjel megérkezik a szerencsétlen tudósítás, hogy a Dembiński-féle sereg közel Temesvárhoz tökéletesen szétveretett. Bem a csata alatt érkezve vette át a vezényletet, de hiába, hozzájárult, hogy Bem, lovával megbukva, vállcsontját eltöré. A tudósítást Guyon írta, a rettenthetetlen, s még azt is írta, hogy a sereg tökéletesen szét van verve, ő maga Lugosra siet, romjait, ha lehet, összeszedni.

E csatavesztés Görgeyt kell vala, hogy sietségre ösztönözze, ellenkezőleg, midőn látta, hogy nincs sereg többé, melyre ellenében támaszkodhassam, levetette az álarcot, seregit a Maroson visszaparancsolta, s ezen iránta fanatizált sereg élére diktatúrai szerepre veté magát. Ha van annyi erő közelben kezemben, melyet csak látványul is fölállíthatok, serege élén fogom el saját kezemmel, vagy magamat összekoncoltatom – de egyedül valék.

Sőt kevésbé, mint egyedül. Görgey sohasem mert volna áruló lenni, ha az országgyűlés egy frakciója által (azon párt által, melynek élén Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Szunyogh Rudolf állottak, s melyhez az erdélyiek kis kivétellel csaknem mind tartoztak) nem gyámolíttaték. De ezek már Buda bevétele óta konspiráltak vele, Szegeden a sétatér hősei mesterségesen terjesztik az eszmét, hogy csak Görgey mint diktátor menthet meg, az országgyűlés konferenciáiban is szóba hozták azt, s küldöttekkel zsibongták körül táborában, kik unszolák a diktatúrát elvállalni, de kit annyiszor megkínálék a hatalommal, még akkor sem tudott irántam őszinte lenni. (…)

Görgey augusztus 13-án megadta magát az orosznak, s amit mondék, igazolá a tapasztalás, 25 000 ember, 170 ágyú s a háború viselésének Aradra gyűjtött minden készlete roppant veszteség, de ez nem veszté el a hazát. Szavamra, a magyar nép, melyet a hála és szeretet mondhatlan bizalommal köt hozzám, ezereit újra kiállította volna, hanem e példának hatása veszté el a hazát. A vitézlő nép kész volt volna küzdeni, ily magasztos hazaszeretet nincs sehol a világon, de a tisztek csak saját személyüknek s összezsarolt poggyászaiknak megmentésére gondoltak, és sereg adta fel magát sereg után, a legjava (Vécsey) legelőbb Török és Lázár osztályaival, majd meg Bemet is elhagyta serege, tisztjei tudta nélkül, kapituláltak az ellenséggel, s míg én, a milliókat kezelt kormányzó hazám örök szeretetén kívül nem hoztam semmit magammal, s büszke vagyok, hogy egész vagyonom 200 arany, az erdélyi tisztek semmit sem kötöttek ki a kapitulációban, mint bagázsiájok biztosítását!

Vége van a dicsőségnek, egy fényes meteorja volt. Letűnt. Külellenség ellen meg tudtam védeni nemzetemet. Betárulás ellen nem. Talán ha Robespierre lettem volna. De ez lenni nem tudtam, nem akartam, s mondhatlan szerencsétlenségemben is emel a gondolat, hogy kezem vértől mocsoktalan.”

 

 

 

 




KI A SZABADBA!

 

Ki a szabadba, látni a tavaszt,

Meglátni a természet szinpadát!

Az operákban ki gyönyörködik?

Majd hallhat ott kinn kedves operát.

 

 

A természetnek pompás szinpadán

A primadonna a kis fülmile;

 Ki volna, énekesnők! köztetek

Merész: versenyre kelni ővele?

 

Megannyi páholy mindenik bokor,

Amelyben űlnek ifju ibolyák,

Miként figyelmes hölgyek... hallgatván

A primadonna csattogó dalát.

 

És minden hallgat, és minden figyel,

És minden a legforróbb érzelem...

A kősziklák, e vén kritikusok,

Maradnak csak kopáran, hidegen.

 

Eperjes, 1845. április




Nagyböjt

 

Hamvazó szerda a Nagyböjt kezdete.

A húsvét előtti hathetes előkészületre esik a nagyböjt időszaka. A 40 napos böjt a 7. századtól vált szokássá, 1091-ben II. Orbán pápa iktatta törvénybe. Keresztény értelmezésben az igazi böjt a hit böjtje, az egyházi évben a Hamvazószerdától a Virágvasárnappal kezdődő Nagyhét végéig tart.

A nagyböjt időtartama 40 nap, ami a Szentírásban és a keresztény hagyományban az események jelentőségét aláhúzó szám (Jézus nyilvános működésének megkezdése előtt 40 napot böjtölt a pusztában; 40 napig tartott a vízözön; 40 évig vándorolt a zsidó nép a pusztában; 40 napot töltött és böjtölt Mózes a Sínai-hegyen mielőtt megkapta a Tízparancsolatot; Jónás próféta 40 napos kegyelemidőt hirdetett a bűnös városnak, Ninivének, akik aztán bűnbánatuk jeléül nyilvános böjtöt kezdtek.)

 

Korunk emberének távoli fogalmat jelent a böjt. A böjtnek elődeink nagy jelentőséget tulajdonítottak, életük részét képezték a böjtölési időszakok. A böjttel lelki és fizikai erőnlétüket is mélyítették.

Az Egyház a nagyböjti időszakban a bűnbánatra, Jézus szenvedésére irányítja a hívek figyelmét. A nagyböjt kezdete - a hamvazószerda -, az emberi halandóságra, a nagyhét napjai Isten Fiának halálára emlékeztetnek.

Az Egyház szándéka, hogy a böjti időszakban a hívek gyakrabban imádkozzanak, elmélkedjenek Krisztus szenvedéséről, vegyenek részt keresztutakon, hamvazószerda és nagypéntek

alkalmával pedig szigorú böjtöt tartsanak. Akik nem látják a böjt lényegét, nem is értik: mit segít a hívők lelki életének, ha ezen a két napon szigorú böjtöt tartanak?!

 

Ahogy közeledünk a nagyböjt végéhez, egyre mélyebb gyászba borul az Egyház Krisztus kereszthalálán. sötétbe burkolóznak a templomok, elcsendesednek a harangok és orgonák. De nagyszombat éjszakáján a feltámadás világossága sugárzik ki a templomajtókon, a gyászt felváltja az öröm.

A nagyböjt üzenete: a legsötétebb, legmélyebb, legkilátástalanabb helyzetekben sem veszthetjük el reményünket. Isten akkor is velünk van, és lehet, hogy életünk egy újabb húsvétja felé vezet bennünket.

 

 




A márciusi ifjak nevei és életkoruk a forradalom idején

 

– Ágai Adolf (12 éves);
– Bozzai Pál (19 éves);
– Bulyovszky Gyula (21 éves);
– Degré Alajos (28 éves);
– Emődy Dániel (29 éves);
– Farkas Lujza (Szathmáryné) (30 éves);
– Gaal Ernő (?);
– Hamary Dániel (22 éves);
– Hatala Péter (16 éves);
– Hermann Rosenfeld (?);
– Irányi Dániel (26 éves);
– Irinyi József (26 éves);
– Jókai Mór (23 éves);
– Kléh István (23 éves);
– Koplánszki Károly (18 éves);
– Korányi Frigyes (19 éves);
– Lehotzky Pál (27 éves);
– Nyáry Albert (20 éves);
– Oroszhegyi (Szabó) Józsa (26 éves);
– Pálffy Albert (28 éves);
– Petőfi Sándor (25 éves);
– Sebő Antal (18 éves);
– Sükei Károly (24 éves);
– Szathmáry Pál (?);
– Szegfi Mór (23 éves);
– Szikra Ferenc (?);
– Telepy Károly (19 éves)
– Vajda János (21 éves);
   Vasvári Pál (22 éves);
– Vidats János (22 éves);

  Vasvári Pál

 

„Mert minden pártkérdésen felül áll a magasztos szó: nemzetegység! Ha mi egymás között birkóznánk, ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének. Megosztatlan ridegséggel kell állnunk, mint a sziklaszál. Véleménykülönbség lehet, de pártoskodásnak lenni nem szabad!”
(Vasvári Pál)

 1849. július 13-án, a román felkelőkkel vívott harcban vesztette életét Vasvári Pál, a „márciusi ifjak” egyik vezéralakja, aki ígéretesen induló írói pályafutása dacára az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt véghezvitt tettei nyomán vált híressé. A férfi rövid, ám annál eseménydúsabb életet élt: alig 23 esztendős korában ragadta el őt a halál.

 

Élete

Vasvári Pál nagyapja, Fejér János felszabadított jobbágy volt, 1746-ban született Nyírgelsén. Bacsinszky András munkácsi görögkatolikus püspök szentelte pappá 1774-ben, ezt követően 1781-ig Mándokon, 1795-ig Palágyon, majd 1814-ig szülőfalujában, Nyírgelsén volt parókus. Nyugdíjas éveit lányánál, Sáránál, valamint annak férjénél, Zékány Bazil Lászlónál töltötte. Felesége Kőmíves Rozália volt, több gyermekük született, és közülük hárman folytatták apjuk mesterségét: János, György és Pál. János egyik fia (szintén János – Vasvári Pál unokatestvére) 1829 és 1879 között Nyírcsászári parókusa volt.

Fejér Pál – Vasvári édesapja – 1786. január 25-én született Palágyon, 1814-től 1821-ig Dámócon volt parókus. Ezután 1827-ig adminisztrátor volt Bűdön, mivel a falu kegyura, Dogály János nem engedte parókussá kinevezni, mert mást kívánt a posztra. Felesége Méhey Erzsébet volt, akitől öt gyermeke született: Ágoston, János, Emánuel, Elek és Pál. Közülük Emánuel pap, Elek pedig jogász lett.

Vasvári Pál 1826. július 14-én Tiszabűdön született Fejér Pál néven.

A fiú nem sok időt töltött szülőhelyén, ugyanis a falu kegyurával fennálló vitája miatt az édesapa Hajdúböszörményre, majd Nyírvasváriba költözött a családdal. A fiatalember később e település után vette fel a Vasvári Pál nevet, ám addig, hogy országos hírnévre tegyen szert, hosszú és rögös út vezetett. Vasvári 1837-ben beiratkozott a nagykárolyi piarista gimnáziumba, ahol kezdetben kosztos diákként tanult – vagyis a kollégium helyett egy helybéli asszony viselte gondját –, idővel azonban gróf Károlyi József felfigyelt kiváló eredményeire, és felvette őt házitanítónak gyermekei mellé.

A fiatalember életében rendkívül fontosnak bizonyultak az arisztokrata család szolgálatában töltött évek, ugyanis a Károlyiak anyagi támogatásának köszönhetően juthatott el Pestre, és munkaadója révén nyerhetett bepillantást a reformkor politikai küzdelmeibe. Vasvári a fővárosba kerülve beiratkozott az egyetemre, ahol előbb bölcsészetet, majd jogot tanult – az 1848-as forradalom idején is joghallgató volt –, de legjobban a történelem keltette fel az érdeklődését.

 

A forradalmiság, a nacionalizmus és a polgárosodás eszméi utóbb sajátos módon keveredtek Vasvári munkáiban; Sali Bánk álnéven többször publikált az Életképekben, a Pesti Divatlapban és a Társalkodóban, 1845-ben A szerelmes bajnok című vígeposzával részt vett a Kisfaludy Társaság irodalmi pályázatán, majd két évvel később – Zrínyi Miklós a költő című művével – a 15 aranyos pályadíjat is elnyerte. Ezzel egy időben már belefogott a 40 kötetesre tervezett Történeti névtár előzetes munkálataiba, 1848 februárjában pedig Irányeszmék című esszéje is nyomdába került. Vasvári ígéretes írói pálya előtt állt, tanári állása révén stabil megélhetést biztosíthatott magának, ám az 1848-as forradalmi események közepette sorsa máshogy alakult. Vasvári Pál 1844 óta a politizáló egyetemi ifjúság ismert alakja volt, az Egyetemi Magyar Társulat betiltása után az Irodalmi Körben és az 1847-ben megalapított Ellenzéki Körben is aktív szerepet vállalt, 1847–48 fordulóján pedig Petőfiékkel és a Pilvax kávéházban szerveződő társasággal is kapcsolatba lépett.

 

A páratlan küldetéstudattal rendelkező fiatalember a párizsi és bécsi események után kulcsszerepet játszott az Irinyi József-féle 12 pont véglegesítésében és a március 15-i pesti forradalom megszervezésében. Vasvári e neves napon több helyen – például az egyetemi ifjúság előtt és a Városházánál – is beszéddel lelkesítette a tömeget, helyet kapott a Helytartótanács elé járuló delegációban, majd a Közcsendi Bizottmány tagja lett. A fiatalembernek múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy a polgárság a következő napokban megőrizte nyugalmát, és a forradalom vérontás nélkül zajlott le. Vasvári Pál ugyancsak sokat tett azért, hogy a Pestre áttelepülő felelős minisztérium helyzete megszilárduljon.

A pályája csúcsán álló író-politikus ezután a Belügyminisztériumban, majd Kossuth Lajos pénzügyminiszternél vállalt titkári állást. Vasvári 1848 tavaszán úgy érezte, hasznosabb visszavonulnia a közéleti csatározásoktól, ám amikor a horvát–magyar konfliktus Jellasics támadásával forrpontra jutott, otthagyta nyugodt állását. A lánglelkű férfi az elsők között követelte a nemzeti honvédsereg megszervezését, majd Kossuth jóváhagyásával Somogyba indult, hogy a népfelkelőket segítse a horvát határőrök elleni küzdelemben. Vasvári Roth és Jellasics előretörése folytán végül csak Fehérvárig jutott, így részt vehetett a győztes pákozdi csatában, majd önállóan szervezett szabadcsapatával a Bécs felé nyomuló honvédseregek után indult.

A fiatalember egészségét ugyanakkor ez idő alatt felemésztette hatalmas tettvágya, így október közepén hazatért a parndorfi táborból, és az ellentámadásba lendülő császáriak bevonulásáig Pesten tevékenykedett.

Vasvári Pál neve már ekkor szerepelt a halálraítéltek listáján, ezért a kormánnyal együtt Debrecenbe menekült, nyughatatlan lelke azonban rövid időn belül ismét a harctérre vitte őt. Vasvári ezúttal Nagyvárad és Nagyszalonta környékén fogott toborzásba, majd II. Rákóczi Ferencről elnevezett szabadcsapatával a Bem hátában fellázadó románok ellen küzdött, miközben vallásos-forradalmi hevületében „keresztes háborút” akart szervezni az intervenciós orosz erők ellen. A fiatalember gyakran küldött tudósításokat a harctéri eseményekről, és 1849 nyarán már hangot adott azon kívánságának, hogy visszatérhessen történészi hivatásához, ám sorsa tragikus fordulatot vett.

1849 júliusában történt, hogy Vasvári Pált és önkénteseit a Gyalui-havasokban táborozó román felkelők ellen küldték, akik Havasnagyfalu – más néven Marisel – közelében, a Funtinel nevű fennsíkon kelepcét állítottak. A magyarok besétáltak a csapdába, és a július 13-án vívott ütközetben 400 honvéddal együtt a szabadcsapat vezére is életét vesztette. (A 22 éves Vasvári Pált, a felkelt mócok legyilkolták, a gyalui-havasokban lévő Funtyinellén. Azóta is legenda keringi be, hol esett el, hol lett elhantolva a szabadságharc fiatal hőse. Pár évtizeddel halála után már sokan kutatták, feltételezték, sőt meg is jelölték azt a helyet, ahol a tragédia történt /Daday János Nagyvárad).
Vasvári holtteste – egy másik nagy „márciusi ifjú”, Petőfi Sándor földi maradványaihoz hasonlóan – utóbb soha nem került elő, hősi emléke azonban mindmáig fennmaradt.   Tarján M. Tamás

 

 

 

Munkái

Ifjabb éveiben Sali Bánk álnév alatt elbeszéléseket írt a szépirodalmi lapokba.

A Kisfaludy Társaság 1845-ben meghirdetett vígeposzpályázatára írta “A szerelmes bajnok” című művét, hexameteres versformában. Forrásnak Károly Róbert egy oklevelét használta fel. A király “lovagi játékban Hunt-Pázmán Mihálynak három fogát kiütötte, miért őt ugyananyi helységgel ajándékozta meg”. (A történetet Arany János is feldolgozta ‘Pázmán lovag’ című vígballadájában.)

 

------------------

 

Vasvári Pál: Irányeszmék

(részletek)

 

„ A nemzet életében különböztessük meg az eszmét a tényektől.

Az eszme megelőzi a cselekvényt minden öntudatos nemzetnél.

Először szülemlik a gondolat, s csak aztán következik a tény.

Az eszmék a nemzet fölött lebegnek, mint a felleg a lég hullámain.

Először felvonulnak a fellegek, és csak azután fog eső esni, mely a földet megtermékenyítse.

De hogy várjon esőt, termékeny évet azon ország, melynek láthatárán fellegek nem úsznak?!

Felvilágosult nemzetnél az eszmék évszázadokkal szokták megelőzni a cselekvényeket.

És mégis ezek a tények kútforrásai.

Az ész határoz: a kor csak végrehajt.

Hol az eszmék a tényeket meg nem előzik, ott minden mozgalom csak zűrzavart okoz.

De célhoz nem vezet.

Hiába küzdenek a hajósok a végtelen hullámokkal, hiába feszítik meg minden erejöket, ha nincs iránytűjök, mely nekik az éjszakot megmutatná.

Kétségbeesve fognak küzdeni gyors evezőikkel, vitorláikat szélnek eresztendik, és ismét behúzzák. Messze eleveznek, de nem tudnak partot találni, nem képesek magukat tájékozni, mert nincs iránytűjök.

Nemzetmozgalmakban iránytű az ész: csak az jelölheti ki a biztos utat.

Míg a nemzet kebelében az igazság eszméi meggyőződéssé nem érlelődtek, addig ez biztos irányban nem haladhat.

Az eszmeforradalom egy egész századdal megelőzte 1789-et.”

….........

„Egy-két ember a sötét századot nem képes újjáalakítni.

Ki bírna nappalt idézni elő, midőn a látkör sötét fellegekkel van beborítva?

Maga a nap is fáradtan, legyőzve hanyatlék ilyenkor nyugot felé; mert sugarai nem tudták szétostromolni a fekete felhőket…

S mégis találkoznak emberek, kik ily körülmények közt is fényt akarának árasztani a láthatárra.

Lámpájok fénye megtört ugyan a sötét fellegeken, de alakított egy ékes szivárványt az ég boltozatán.

S e szivárvány remény záloga egy szebb jövőnek.

Maga e szivárvány csakhamar el fog enyészni, de a hitrege szavaiként „elmondja a föld embereinek, hogy többé ily vízözön nem leend”.

S ezek a legnagyobb emberek, kik a közínség napjain sem estek kétségbe az emberiség jövője felől!”

 

 

 

Forrás: www.rubicon.hu www.hirmagazin.eu





 

Hymnus
A' Magyar nép zivataros századaiból

Isten, áld meg a' Magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e' nép
A' múltat 's jövendőt!

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Őseinket felhozád
Karpat szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
'S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú 's kétség mellette,
Vérözön lábainál,
'S lángtenger felette.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
'S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
'S ah, szabadság nem virul
A' holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
'S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Szánd meg Isten a' Magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Balsors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbühödte már e' nép
A múltat 's jövendőt!

(Cseke, 1823. január 22.)




Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
Fatimai jelenések
A magyar lélek hangja
Húsvéti szimbólumok
Petőfi Gödöllőn
Az utolsó levél
Görgei - gazdátlan levelek
X. Pius pápa: Motu pro Prium
Kozma Lajos emlékév
Október 6. - az aradi vértanúk emléknapja
A magyar lélek hangja
107 év után került elő Dénes Valéria festőnő képe
Apponyi Albert beszéde
Könözsi László - Mise
III. Béla
Kálmán király (könyves)
Hova temetkeztek királyaink?
A szenzációs bugaci lelet
III. Richárd
Nagyböjt
Krisztogram
Szent István király I. törvénye
Arany János a zeneszező
Batthyány misekönyv
Chopin levél
Szeptember 30. - a népmese napja
Leopold Mozart
Salieri
Constanza
Mozart felesége
Mozart és Magyarország
Mennyit keresett?
Mozart zenéje
Élet a középkorban
A lovagi kultúra
Szent Roland
Roland ének
Advent
Rorate
Kotyolás
Karácsony
Szállást keres a Szent család
Gárdonyi és a zene
Orgona
Az orgona és Magyarország
Bogányi-zongora
Rohonci kódex
Magyar Állami Operaház
Gyertyaszentelő Boldogasszony
Hét szabad művészet
Liszt Ferenc utazik
Palestrína stílus
A Vezúv kitörése
Orlando di Lasso - Psalmi
fortepiano-billentyűs hangszer
Görgei Artúr nevének írása
Görgei áruló!...Soha
Hermann Róbert történész Görgei Artúrról
Móricz Zsigmond - Görgei
Visegrád, az öregedő Görgei menedékhelye
Görgei Artúr temetése
Petőfi és a gasztronómia
Kossuth-kifli
Tapsolás a hangversenyen
Úrnapja
Szent István halála
Hova üljünk egy koncertteremben?
Milyen hangszerek ezek?
Negyven éve érkezett haza a Szent Korona
Hadik ház
Globális felmelegedés
Mednyánszky Berta
Márciusi ifjak - Vasvári Pál
Kossuth és Görgei megítélése - bűnbakkeresés
Az Isteni Irgalmasság Vasárnapja
Pünkösd
Miért 88 billentyű van a zongorán?
Miért f-alakú a hegedű hangrése
Szegények világnapja
I. Világháború vége - november 11.
Magyar nyelv napja
Szent család vasárnapja
150 éves a Bécsi Operaház
A zene ünnepe
Diákónus
Szent Márton-dóm, Pozsony
Mohácsi csata - 1526. augusztus 29.
Szigetvár ostroma - 1566. augusztus 6 - szeptember 7.
A zene világnapja - október 1.
November 4. - nemzeti gyásznap
1914. december 25. - tűzszünet a fronton
Beethoven emlékév
Lourdes-i jelenés
Nagyhét
Nándorfehérvár
Híres fák
Az aradi vértanúk utolsó mondatai
Október 16 - A kenyér világnapja
Guadalupei Szűzanya
Szent Balázs - február 3.
Boldog Özséb - január 20.
Don Bosco - augusztus 16.
Szent Bálint - február 14.
Szent Mátyás apostol - február 24.
Szent Kázmér - március 4.
Szent Patrik - március 17.
Szent József - március 19.
Szent Turibiusz - március 23.
Szent I. Márton pápa - április 13.
Szent Efrém - június 9.
Munkás Szent József - május 1.
Boldog Scheffler János püspök és vértanú
Boldog Gizella - május 7.
Szent Rita - május 22.
Szent Romuáld apát - június 19.
Szent László - június 27.
Szent Piroska - augusztus 13.
Goretti Szent Mária szűz és vértanú - július 6.
Szent Anna - július 26.
Assisi Szent Klára - augusztus 11.
Szent István - augusztus 20.
Szent Lajos - augusztus 25.
Kalkuttai Szent Teréz - szeptember 4.
Szent Kozma és Damján - szeptember 26.
Szent Mihály - szeptember 29.
Avilai Nagy Szent Teréz - október 15.
Szent Hedvig - október 16.
Szent Simon és Tádé - október 28.
Árpádházi Szent Erzsébet - november 17.
Szent Katalin - november 25.
Szent Miklós - december 6.
Szent Viktória
Szent család - december
Oszlopos Szent Simeon - január 5.
Árpádházi Szent Margit - január 18.
Szent Pál megtérése - január 25.
Szalézi Szent Ferenc - január 24.
Szent Cirill és Metód - február 14.
Damjáni Szent Péter - február 21.
Szent Kunigunda - március 3.
Szent Perpetua és Szent Felicitas - március 7.
Svéd Szent Katalin - március 24.
Paolai Szent Ferenc - április 2.
Mór Szent Benedek - április 4.
Soubirous Szent Bernadett - április 16.
Szent Márk - április 25.
Nepomuki Szent János - május 16.
Boldog Apor Vilmos - május 23.
Árpádházi Boldog Jolán - június 15.
Keresztelő Szent János - június 24.
Szent X. Pius pápa - augusztus 21.
Szent Ágoston - augusztus 28.
Szent Máté evangélista - szeptember 21.
Szent Jeromos - szeptember 30.
Assisi Szent Ferenc - október 4.
Szent Imre - november 5.
Toursi Szent Márton - november 11.
Xavéri Szent Ferenc - december 3.
Szent István diákónus - december 26.
Nursiai Szent Benedek - július 11.
Árpád-házi Szent Kinga - július 24.
Becket Szent Tamás - december 29.
Vianney Szent János - augusztus 4.
Szent András - november 30.
Virágének
Verbunk
Arany - A toronyban
Barokk zene
Viziorgona
Kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Figaró házassága
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás
Kossuth toborzó nóta
Kossuth Lajos verbunkja
Fel-fel vitézek
Vajda János - Alleluja
Amadinda
Bartók Béla - 1. hegedűverseny
Mozart/Verdi - Requiem
Ecce carissimi
Bach - Máté passió
MÜPA koncertek
Éneklő állatok - Bellini
8 magyar opera
Kodály Esti dal
Surrexit Christus
Mozart - Ave verum corpus